Fotó: Merényi Zita
A koncertkörútra a kairói Sabab al-Anba Rauisz (Shabab El Anba Rewis) nevű kopt egyházi kórus és kamarazenekar hívta meg Önöket, amely testvérkapcsolatot ápol a Szent Angéla Ferences Gimnázium Ön által vezetett öregdiák-énekkarával. Hogyan jött létre ez a barátság a két kórus között?
Semjénné Menus Gabriella: A Szent Angéla Ferences Gimnázium öregdiák-énekkara lassan tíz éve működik. A ferences rendtartomány céljai között szerepel a keleti keresztényekkel való kapcsolattartás, és az, hogy minden lehetséges módon segítsük őket. Ezen az alapon utaztunk már többször is a Közel-Keletre, így alakult ki testvéri cserekapcsolat a kairói Sabab al-Anba Rauisz egyházi kórussal. Tavaly ők koncerteztek nálunk, Budapesten és Tihanyban, mi pedig idén októberben adtuk vissza a látogatást. Kairóban, a kopt kulturális centrumban és Alexandriában, egy ferences templomban koncerteztünk.
Miben mutatkozik meg a keleti keresztényeknek nyújtott segítség?
S. M. G.: Elsősorban a lelki szolidaritásban. A világ legtöbbször tudomást sem vesz arról, hogy milyen súlyos atrocitások érik a kopt keresztényeket 2011, de gyakorlatilag évszázadok óta. Gyakran elhallgatják a tényeket. A koptok folyamatos támadásoknak, a legbrutálisabb erőszaknak vannak kitéve.
Ha valaki azért keresi fel őket, hogy megerősítse a velük való keresztény testvéri kapcsolatot – vállalva a veszélyt is, hiszen ez a terület nem tartozik a legbiztonságosabbak közé –, az óriási lelki többletforrást jelent számukra. Megerősítést kapnak, hogy nincsenek egyedül.
Diákként hogyan élték meg, hogy ilyen fiatalon eljuthattak az egyik legősibb kultúra földjére?
Zsinka Márta: Már az is nagyon érdekes volt, hogy egy másik kontinensre utazhattunk, megismerkedhettünk egy teljesen más kultúrával, és élőben láthattuk a történelemkönyvekből tanultakat: a piramisokat, a szfinxet vagy az egyiptomi múzeumokban őrzött több évezredes, csodás tárgyakat.
Sirák Blanka: Hatalmas élmény volt mindnyájunk számára, hogy eljuthattunk egy másik országba, bepillanthattunk egy, a miénktől különböző kultúrába. Egyiptomban minden más, mint amit itthon megszoktunk. Rendkívül érdekes volt számunkra látni az apróbb és nagyobb különbségeket, például az étkezésben, az öltözködésben. A legmeghatározóbb tapasztalat az volt számomra, hogy az ottani keresztény közösség tagjainak jóval erősebb a hitük, mint nekünk. Könnyű itthon kereszténynek és hívőnek lenni, amikor nem fenyeget semmi veszély, biztonságban vagyunk, de Egyiptomban az emberek az életüket is odaadnák – és ha rákényszerülnek, oda is adják – a hitükért. Ez számunkra is megerősítés. Nekik pedig az jelentett örömet, hogy a látogatásunkkal megmutattuk: nincsenek egyedül, számíthatnak ránk, lelkileg mindenképpen.
S. M. G.: Az ember Egyiptomban, a koptok közelében szembesülhet azzal, hogy Európában a puha vasárnapi kereszténység a jellemző. Elmegyünk a templomba, gyónunk, áldozunk – természetesen ez is nagyon fontos. Egyiptomban azonban a kereszteléskor rátetoválják a kisgyermek kezére a kopt keresztet, hogy élete során soha, semmilyen körülmények között ne felejthesse el, hová tartozik. Néhány évvel ezelőtt történt az a döbbenetesen tragikus esemény, amikor egy, kopt keresztény gyermekeket szállító iskolabuszt támadtak meg terroristák. Egyesével leszállították a diákokat, és feltették nekik a kérdést: Megtagadod a hitedet? Áttérsz a muzulmán vallásra? Nemet mondtak. Lelőtték őket. A gyerekek látták a buszból, hogy a terroristák végeznek a társaikkal, de egyetlenegy sem tántorodott meg közülük. Tavaly nyáron az egyiptomi ferences kórus, amely most vendégül látott bennünket, hangversenyt adott a pesti ferences templomban. A koncert vége felé előállt egy fiatalember, a kezében egy saját maga által készített ereklyetartóval. Egy tégla volt benne, rajta azoknak a vére, akik a húsvéti terrortámadásban vesztették életüket, amikor a templomból kiözönlő híveket legyilkolták a dzsihadisták. Közöttük volt a fiatalember édesanyja és nővére is. A barátkozós beszélgetésen a kórustagjaink kifejezték együttérzésüket, és azt mondták neki: borzalmas, amin keresztül mentek, el sem tudjuk képzelni, hogy lehet így élni, nagyon sajnáljuk őket. A fiatalember pedig így válaszolt: Nem kell sajnálnotok minket, nektek sokkal nehezebb üdvözülni! A mostani látogatásunk vége előtt nem sokkal, egy pénteki napon is terrortámadás ért három buszt, Kairótól délre. A püspök másnap már a mártírokról beszélt. A kopt keresztények kairói múzeumában 2011 óta a meggyilkolt hívek nevét egy táblára vésik fel, fölötte látható az arcképük, a kép alatt pedig egy vitrinben valami a személyes tárgyaik közül. Megrendítő volt látni az előre elkészített üres helyeket! A kopt keresztények tisztában vannak azzal, hogy az erőszak nem szűnik meg, de ez nem tántorítja el őket hitük nyilvános megvallásától, gyakorlásától. Nyilván nem azt a következtetést kell levonnunk mindebből, hogy akkor lehetünk erős hitű keresztények, ha folyamatos megpróbáltatások közepette élünk, de a hitünket mindenképpen bátrabban kell felvállalnunk. Különösen abban az Európában, amely a szemünk láttára omlik össze, talán éppen azért, mert megtagadta a keresztény gyökereket, és messze túllépte azokat a határokat, amelyeket az isteni törvény elrendelt.
Gimnazista diáklányokként Önök milyen tanulságokat vontak le az Egyiptomban tapasztaltakból?
Zs. M.: Különleges élmény volt számomra a Gabi néni által említett fiatalemberrel való találkozás és beszélgetés. Annak ellenére, hogy az édesanyja és a nővére is a gyilkos merénylet áldozata lett, derű és remény áradt az egész lényéből. Látszott rajta, hogy teljes őszinteséggel, lélekből éli meg a hitét. Ez a kettős tragédia erőt adott neki ahhoz, hogy még jobban ragaszkodjék a hitéhez.
S. B.: Nagyon sokat beszélgettünk ezzel a fiatalemberrel a kint tartózkodásunk során. Soha nem érződött rajta, hogy sajnáltatná magát, vagy hogy azzal kérkedne, milyen erős a hite. Minden természetes volt benne. A koncerteken ott ült az első sorban, végigmosolyogta az egészet, jó volt ránézni, erőt merítettem a derűjéből. Mindenkivel vidáman, közvetlenül beszélgetett. Óriási erőforrást jelentett látni azt, hogy valaki egy ilyen megrendítően tragikus eset után is képes megőrizni a hitét, reményteljesen nézni a jövőbe.
Képes-e a zene összekötni a különböző kultúrájú, vallású, eltérő világnézetű embereket?
S. M. G.: Meggyőződésem, hogy igen. Annyira biztos vagyok ebben, hogy magamnak úgy szoktam ezt megfogalmazni: a zene közvetítő közeg ember és Isten, s ilyen módon az emberek között is. Hatására valami olyasmit értünk meg egymásból, amit csak a zene képes elmondani, a szöveg nem is mindig fontos. A dallam nem csupán az érzelmeket szólítja meg. A zene révén megérezzük a transzcendenciát, Isten mérhetetlen nagyságát. Néha elegendő ehhez egyetlen gyönyörű harmónia. Az egyik koncertünkön egy nagypénteki szöveget énekeltünk, a keleti és a nyugati egyház nyelvén, görögül, latinul és a saját nemzeti nyelvünkön. „Szent az Isten” – tulajdonképpen ennyi a szöveg. A hideg rázott bennünket, pedig nem először énekeltük, mégis, valahogy mindenkinek benne volt a szíve-lelke ebben az énekben. Ez már nem a koncertről szólt, hanem arról, amit a szöveg közvetít. Ült a közönség soraiban egy bácsi, aki talán Venezuelából menekült Egyiptomba. Ez már önmagában kuriózum. Nem beszélt még arabul, nem értette a mi szövegünket sem, de sírt. Azt mondta, eddigi életének legfelemelőbb élménye volt ez a néhány perc, az ének magával ragadta a lelkét. A zene egy parányi résen át bepillantást enged a transzcendenciába, és kicsit közelebb kerülünk annak megsejtéséhez, hogy mit is jelenthet az örök élet.
Zs. M.: Nagyon lényeges a zene közösségépítő ereje. Hatalmas élményt jelentett számunkra a közös éneklés. Amikor az egyik előadás után együtt táncoltunk az egyiptomiakkal, annak is megvolt a közösségépítő ereje.
S. B.: Nagyon igaz, hogy a zene összehozza az embereket, kölcsönösséget szül. Amikor a koncertek után táncot tanítottunk az egyiptomiaknak, ők viszonozták ezt. Egyik este pedig felváltva énekeltünk magyar és egyiptomi népdalokat. Nem beszéltünk közös nyelvet, a zene mégis összehozott bennünket.
Mondhatjuk azt, hogy a szép zene hatására az ember néhány percre jobbnak érezheti magát, és akár állandósulhat is benne ez az érzés?
S. M. G.: Nagyon szeretném, hogy így legyen!
