Negyvenöt év a Szent László Kórus élén

 

Nem gondolta: egyszer a kőbányai részen a hazai szecessziós építészet egyik remeke villogtatja aranykeresztjét. Lechner Ödön román és gótikus, reneszánsz, perzsa és magyar népi motívumokkal „átszőtt”, igazán magyarossá formált temploma. Az aranykönyvben olvasható, hogy 1896-ban, Szent László napján jutottak el az építkezésben a „falegyenünnephez”, a kereszt felszentelése a következő esztendőben történt. Tizenhárom esztendőnek kellett eltelnie, hogy a Szent László-templom kórusközössége a Rieger-orgona huszonnyolc regiszteres kíséretével liturgián megszólaljon. Így kezdődött az európai szecesszió történetébe tartozó úrhajlék mindmáig eleven zenei élete. Orgonája hangversenyorgonává bővült.

Egy templom életében a szolgálat a legtöbb. Annak tudata, hogy a zene a legszellemibb valamennyi művészet közül… Így gondolja a Szent László Kórus karnagya, Varsányi István, aki negyvenöt éve áll a kórus élén.

A lefutott időről beszélgetünk, a templomról, melyet betölt Isten csöndes jelenléte. De mit adhat ehhez a csendhez a zene? – kérdezem a jubiláns karnagyot.

– A belső imádság legszebb harmóniáját, amely a liturgiában és az egyéni elmélkedésben ugyanazt jelenti.

– Kőbánya templomában kivel kezdődött ez a szolgálat?

– Vitéz Kelemen énektanárral. Két kórust alapított. Az első vegyes kar, amely a ceciliánus mozgalom által minősített miséket énekelte. Ismerték Szent X. Piusz emlékezetes, szent zenéről szóló instrukcióit. A másikat népénekkarnak nevezhetem. Az ő feladatuk a Szent vagy, Uram népénektár megismertetése volt a hívekkel. Vitéz Kelemen 1845-ig vezényelte énekeseit. Be kellett vonulnia, s már nem tért vissza.

– Incze Aurél következett…

– Igen jó orgonista is volt, remekműveket tűzött a kórusrepertoárra, Haydn Nelson-, Schubert G-dúr miséjét. Két időszak jelzi itteni szolgálatát. Ezek között Thury Lajos pap karnagy, rövid ideig Molnár Tibor tanár állt a dirigensi pulpituson, majd Béres György, aki Ausztriába távozott, és ott elvégezte a Mozarteumot. Jómagam Incze Aurél halála után kaptam orgonista és karnagy fölkérést.

– Ki volt a mestere?

– A konzervatóriumban Gergely Ferenc. Virtuóza volt az improvizációnak. Zongora–orgona szakon végeztem. A vezénylést Debrecenben, a színháznál kezdtem, korrepetitor-karnagyként. Jó iskola volt.

– Zongora- vagy orgonapartitúra egy kicsit különbözik a zenekari partitúráktól…

– A zene a meghatározó, a többi érzék és tanulás kérdése. Nézze meg napjaink hangszeres előadóit! Közülük több karnagyként is ismert. Korántsem akarom ezzel igazolni magam, nem vagyok előadóművész.
– Viszont zenei szakemberek szemében érzékeny, igényes kórusdirigens. A minap dicsérte zeneesztéta barátom: Ha ragyogó Schubert-misét akarsz hallani, menj el Varsányiékhoz!

– Mindenkiben van hiúság. Emberek vagyunk, de most zavarba hozott. Higgye el, sosem élt bennem a versengés szelleme. Egyházzenész a hivatásom, a már emlegetett érték-minőség elsősorban a harmóniák Atyjának szól. Amint a legszebben faragott kőrózsa gótikus katedrálisok magas tornyán – lentről csak nagy vonalakban látható, ekként a zenei remekmű sem lehet más: fölfelé irányított imádság. S a mi templomunk nem alacsony. Vigyázni kell tehát minden hangra, „külvárosban” is…

– Debrecent mi követte?
–  Debrecen. A Szent Anna-templom. ’56-ban ugyanis a színháztól menesztettek. Pusztaszabolcson két évig kántorkodtam, majd Rákosfalva következett, ’67-ben Józsefvárosban várt a liturgikus szolgálat, s még abban az évben Szepesdi Sándor, az „aranylelkű” plébános Kőbányára hívott.

– Ahol azóta tölti be karnagyi tisztét…

– Gazdagok az itteni évek – munkában, közösségben. Mert egy kórus is akkor tud többet, szebbet nyújtani, ha együtt van. A nyári szabadságaimat is velük töltöttem. A harminc–harminckilenc fős társulat hatvan–hetven főre növekedett, jelenleg hatvanan vagyunk.

– Egyszer fehér asztalnál ünnepi koncert után szót ejtett illegális és legális külföldi fellépéseikről…

– 1974-ben nem mint énekkar voltunk a szent zenei fesztiválon, Varsóban. Persze felléptünk, s úgy látszik, megtetszett hangzásunk a rendezőknek, mert a következő évre PrzemyÑlbe hívtak a megnyitóra: mi énekeljünk Wyszyňski bíboros miséjén. Hívtam Krakkót, kottát kértem. A telefonomat lehallgatták, s azonnal szóltak Lékai bíborosnak. Titkára üzent: keressem fel Esztergomban, gond van. Az érseki palotában ennyit mondott: menjünk a kertbe, ott nincs lehallgató. „Ne utazzatok – szólt, a bíboros urat keményen lehordták, megfenyegették az egyházügyiben.” Elutaztunk, de nem énekeltünk, csak Poprádon…

– Az énekkar nemzetközi kapcsolatairól többször hallottam, s hogy sok magyar művel ajándékozták meg a kintieket…

– Mindig élt bennem: vannak jeles magyar egyházi művek, melyeket más országokban is meg kellene ismertetni. Kerestem a lehetőséget. Annyit megtanultam: nem szabad engedélyt kérni, kommunista országban éltünk. Voltak barátaim, például Devich Jancsi a Kodály Vonósnégyesből. Ő hozott össze az altensteigi Szent Kristóf Kollégium ifjúsági kórusával. A karnagy, Jörg Wieber örömmel fogadott, s rögtön csereszereplés jött szóba. Még annyit: a németek először a Lutheránia fellépéséről tárgyaltak, akik nem kaptak engedélyt. Végül is Berczelly Pista operaénekes mondta Devichnek: – Menj Varsányihoz Kőbányára, ők folyton „vándorolnak”. Azonnal igent mondtam, bár fogalmam sem volt, hogy jutunk ki. Először a németek jöttek Magyarországra, mint turisták, akiket kórusunk családjai szállásoltak el. 1981-ben mentünk mi is. Jegyet váltottam rendes autóbuszjáratra nyolcvan személynek, Bécsig. Ott vártak altensteigi barátaink, s egyenesen Salzburgba vittek. Másnap a dómban énekeltünk. Isten különös adományának tartom ma is, mert a mise után odajött hozzám egy katalán „menedzser”, hogy lehet-e cserélni. Igent mondtam. Három esztendő múltán kaptunk útlevelet Barcelonába. Még három városban hallgattak minket, visszafelé Németországban hat koncerten énekeltünk. Ekkor 1984-et írtunk. 1996-ban a Notre-Dame-ba kaptunk meghívást, és a magyar templomba. Négy évvel korábban Salzburgban Hidas Frigyes In honorem Reginae Pacis miséjét mutattuk be. A szerző a kommunizmus bukására írta. Ez hangzott el Rómában is, a Lateráni-bazilikában – 1995-ben, amikor a szentatya fogadásán magyar szerzők motettáit énekeltük. Itáliában többször voltunk, meg Szlovéniában, Németországban, Ausztriában. Itthon négy évtized alatt ötvenkilenc helyen fordultunk meg. A kisebb falvakat sem hagytuk ki.

– Jó pár lemezfelvételük van.

– Nyolc lemezen szerepel a Szent László Kórus repertoárja. Újdonság volt a nyolcvanas években Mozart Eucharisztikus litániájának fölvétele, újabban az említett Hidas-mise, Fauré Requiemje s Az egyházi muzsika gyöngyszemei.

– A sok munkához bizonyára kapott segítséget…

– Kezdetben Bajzáth Ferenc és Beer Miklós álltak mellettünk mint káplánok. Ők segítettek fiatalokkal bővíteni a kórust; lelki támaszukat sem felejtem el, ahogyan jelenlegi plébánosunk is gyakran eljön a kórusközösségbe. Valamennyi plébánosnak köszönetet mondok, akik arra tanítottak, amit egyik könyvében Nemeshegyi Péter jezsuita így fogalmazott: a zenéhez fül kell és „belső lélek, hogy zenévé legyen a zene”. Ehhez nem kitüntetések kellenek, hanem szolgálati kegyelem. És megköszönöm feleségem törődését, hegedűművész lányom, vőm jelenlétét a kórus zenekarában.

– Kodály-emlékérmet kapott…

– Annak örülök jobban, hogy az énekkar három éve a Kőbányáért kitüntetést vehette át. Munkánk tehát a liturgiában való részvételen kívül kulturális gazdagítást is jelent. Ne vegye hencegésnek, ha megemlítem, hogy 1991-ben a III. Nemzetközi Kórusversenyen ezüstérmet kaptunk, s hogy nagyszerű szólisták, orgonaművészek, hangszeresek nevét jegyezheti fel krónikásunk. Például Lipták Máriát (aki jelenleg is hangképző tanárunk, szólistánk), Pászti Júliát, Berczelly Istvánt, Korpás Ferencet, Áchim Erzsébetet vagy a mostani Horváth Márton Leventét. Udvardy Tibor innen indult a pályáján.

– Kikre a „legbüszkébb”?

– Mindenkire. Gregorián férfiszkólánk jelenlétét nélkülözhetetlennek tartom, s örülök, hogy sikerült felújítanunk a nagyhéten Jeremiás siralmait, melyeket a két háború közt a rádió mindig innen közvetített.

– Áldást kívánok lapunk nevében további életére, karnagyi éveire. És: elismerést a negyvenöt évért, amely a kórusközösségnek ugyanúgy kijár.

– Az előbbit köszönöm. Az utóbbi – nem fontos. Az ember titok, mondja Rahner, mivel Isten „a saját titkának kifejezésévé tette”. És az egyház zenéje is mi más lehet?

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .