Csurka István álma

Első kézből tőle tudtam meg, hogy Kodolányi János Földindulás és Páskándi Géza Vendégség című darabjait tűzik műsorra. Közvetlenül, baráti hangon magyarázta, miért olyan fontos e két feledésre ítélt szerző életművét felidézni a folyóiratban, melynek szerkesztését fél évvel korábban bízta rám. Nekem mindörökre emlékezetes marad az az augusztusi délután, amikor kíváncsian áttanulmányozta az első – általam szerkesztett – lapszámot, s végül „megköszönte”, holott én tartozom neki hálával gondviseléséért, szeretetéért, bizalmáért, melynek fénye évek óta éltet. Kései találkozás volt, de nem előzmények nélküli.

Csurka István író nevét először a mozivásznon olvashattam, amikor kamaszfejjel megnéztem az Amerikai cigaretta című filmet. Nagyon tetszett, ahogy írásaiban az élet visszás helyzeteit és nyilvánvaló igazságtalanságait szatirikusan vagy groteszk módon elemeli a valóságtól. Korán beláttam, hogy történetei nem csupán elbeszélések, hanem a mások sorsáért érzett felelősség jegyében fogant megváltó kísérletek, ahogy az későbbi vezércikkeiről is elmondható.

Nincs és nem is lesz több olyan író, aki élete utolsó pillanatáig Csurka Istvánéhoz mérhető bátorsággal és becsülettel mer kiállni és küzdeni a krízisben vergődő kisemberekért. Értünk haragudott a pénzizmus farizeuskodó mamelukjaira; miattunk vállalta a szókimondással járó Szabó Dezső-i magányt; elviselte, hogy Kossuth-díjra méltó írói életművét évtizedeken át kiradírozzák az irodalmi kánonból; irigylésre méltó tartással vette tudomásul, hogy valaha példátlan közönségsikereket arató színműveit sehol sem tűzik műsorra.

Úgy hiszem, olyasféle drámai alkat volt, aki nemcsak értette, hanem élte is a színház lényegét. Számára a színház még ugyanazt jelentette, mint a dráma megteremtőinek az ókorban. Szent helyet, ahonnét látni az Istent, ahogy a görögök vallották. Olyan hőfokon tudott írni és beszélni róla, mint egy vallásról, melyben nem élni kell, hanem játszva teremteni, és nem az a valóság benne, amit látunk és tapintunk, hanem amiben hiszünk. Hihetetlen, de nekem úgy tűnt, mintha megfiatalodna attól a varázslattól, melyet a megújuló színház lehetősége ígér: visszaváltozott drámaírónak készülő ifjú novellistává, aki első darabján dolgozva töretlenül hisz abban, hogy a színpadon minden emberi nyomorúság átvarázsolható és megváltható a katarzis tüzében. Ezért írta két utolsó darabját, A hatodik koporsót és az Írószövetségek harcát. Ezért vágyott színigaz magyar színházra, olyasfélére, melyről valaha Latinovits Zoltán írt.

Csurka István egyik álma valóra vált: aki szívből szerette őt, az tovább álmodja álmait.