Nem gondolta: egyszer a kőbányai részen a hazai szecessziós építészet egyik remeke villogtatja aranykeresztjét. Lechner Ödön román és gótikus, reneszánsz, perzsa és magyar népi motívumokkal „átszőtt”, igazán magyarossá formált temploma. Az aranykönyvben olvasható, hogy 1896-ban, Szent László napján jutottak el az építkezésben a „falegyenünnephez”, a kereszt felszentelése a következő esztendőben történt. Tizenhárom esztendőnek kellett eltelnie, hogy a Szent László-templom kórusközössége a Rieger-orgona huszonnyolc regiszteres kíséretével liturgián megszólaljon. Így kezdődött az európai szecesszió történetébe tartozó úrhajlék mindmáig eleven zenei élete. Orgonája hangversenyorgonává bővült.
Egy templom életében a szolgálat a legtöbb. Annak tudata, hogy a zene a legszellemibb valamennyi művészet közül… Így gondolja a Szent László Kórus karnagya, Varsányi István, aki negyvenöt éve áll a kórus élén.
A lefutott időről beszélgetünk, a templomról, melyet betölt Isten csöndes jelenléte. De mit adhat ehhez a csendhez a zene? – kérdezem a jubiláns karnagyot.
– A belső imádság legszebb harmóniáját, amely a liturgiában és az egyéni elmélkedésben ugyanazt jelenti.
– Kőbánya templomában kivel kezdődött ez a szolgálat?
– Vitéz Kelemen énektanárral. Két kórust alapított. Az első vegyes kar, amely a ceciliánus mozgalom által minősített miséket énekelte. Ismerték Szent X. Piusz emlékezetes, szent zenéről szóló instrukcióit. A másikat népénekkarnak nevezhetem. Az ő feladatuk a Szent vagy, Uram népénektár megismertetése volt a hívekkel. Vitéz Kelemen 1845-ig vezényelte énekeseit. Be kellett vonulnia, s már nem tért vissza.
– Incze Aurél következett…
– Igen jó orgonista is volt, remekműveket tűzött a kórusrepertoárra, Haydn Nelson-, Schubert G-dúr miséjét. Két időszak jelzi itteni szolgálatát. Ezek között Thury Lajos pap karnagy, rövid ideig Molnár Tibor tanár állt a dirigensi pulpituson, majd Béres György, aki Ausztriába távozott, és ott elvégezte a Mozarteumot. Jómagam Incze Aurél halála után kaptam orgonista és karnagy fölkérést.
– Ki volt a mestere?
– A konzervatóriumban Gergely Ferenc. Virtuóza volt az improvizációnak. Zongora–orgona szakon végeztem. A vezénylést Debrecenben, a színháznál kezdtem, korrepetitor-karnagyként. Jó iskola volt.
– Zongora- vagy orgonapartitúra egy kicsit különbözik a zenekari partitúráktól…
– A zene a meghatározó, a többi érzék és tanulás kérdése. Nézze meg napjaink hangszeres előadóit! Közülük több karnagyként is ismert. Korántsem akarom ezzel igazolni magam, nem vagyok előadóművész.
– Viszont zenei szakemberek szemében érzékeny, igényes kórusdirigens. A minap dicsérte zeneesztéta barátom: Ha ragyogó Schubert-misét akarsz hallani, menj el Varsányiékhoz!
– Mindenkiben van hiúság. Emberek vagyunk, de most zavarba hozott. Higgye el, sosem élt bennem a versengés szelleme. Egyházzenész a hivatásom, a már emlegetett érték-minőség elsősorban a harmóniák Atyjának szól. Amint a legszebben faragott kőrózsa gótikus katedrálisok magas tornyán – lentről csak nagy vonalakban látható, ekként a zenei remekmű sem lehet más: fölfelé irányított imádság. S a mi templomunk nem alacsony. Vigyázni kell tehát minden hangra, „külvárosban” is…
– Debrecent mi követte?
– Debrecen. A Szent Anna-templom. ’56-ban ugyanis a színháztól menesztettek. Pusztaszabolcson két évig kántorkodtam, majd Rákosfalva következett, ’67-ben Józsefvárosban várt a liturgikus szolgálat, s még abban az évben Szepesdi Sándor, az „aranylelkű” plébános Kőbányára hívott.
– Ahol azóta tölti be karnagyi tisztét…
– Gazdagok az itteni évek – munkában, közösségben. Mert egy kórus is akkor tud többet, szebbet nyújtani, ha együtt van. A nyári szabadságaimat is velük töltöttem. A harminc–harminckilenc fős társulat hatvan–hetven főre növekedett, jelenleg hatvanan vagyunk.
– Egyszer fehér asztalnál ünnepi koncert után szót ejtett illegális és legális külföldi fellépéseikről…
– 1974-ben nem mint énekkar voltunk a szent zenei fesztiválon, Varsóban. Persze felléptünk, s úgy látszik, megtetszett hangzásunk a rendezőknek, mert a következő évre PrzemyÑlbe hívtak a megnyitóra: mi énekeljünk Wyszyňski bíboros miséjén. Hívtam Krakkót, kottát kértem. A telefonomat lehallgatták, s azonnal szóltak Lékai bíborosnak. Titkára üzent: keressem fel Esztergomban, gond van. Az érseki palotában ennyit mondott: menjünk a kertbe, ott nincs lehallgató. „Ne utazzatok – szólt, a bíboros urat keményen lehordták, megfenyegették az egyházügyiben.” Elutaztunk, de nem énekeltünk, csak Poprádon…
– Az énekkar nemzetközi kapcsolatairól többször hallottam, s hogy sok magyar művel ajándékozták meg a kintieket…
– Mindig élt bennem: vannak jeles magyar egyházi művek, melyeket más országokban is meg kellene ismertetni. Kerestem a lehetőséget. Annyit megtanultam: nem szabad engedélyt kérni, kommunista országban éltünk. Voltak barátaim, például Devich Jancsi a Kodály Vonósnégyesből. Ő hozott össze az altensteigi Szent Kristóf Kollégium ifjúsági kórusával. A karnagy, Jörg Wieber örömmel fogadott, s rögtön csereszereplés jött szóba. Még annyit: a németek először a Lutheránia fellépéséről tárgyaltak, akik nem kaptak engedélyt. Végül is Berczelly Pista operaénekes mondta Devichnek: – Menj Varsányihoz Kőbányára, ők folyton „vándorolnak”. Azonnal igent mondtam, bár fogalmam sem volt, hogy jutunk ki. Először a németek jöttek Magyarországra, mint turisták, akiket kórusunk családjai szállásoltak el. 1981-ben mentünk mi is. Jegyet váltottam rendes autóbuszjáratra nyolcvan személynek, Bécsig. Ott vártak altensteigi barátaink, s egyenesen Salzburgba vittek. Másnap a dómban énekeltünk. Isten különös adományának tartom ma is, mert a mise után odajött hozzám egy katalán „menedzser”, hogy lehet-e cserélni. Igent mondtam. Három esztendő múltán kaptunk útlevelet Barcelonába. Még három városban hallgattak minket, visszafelé Németországban hat koncerten énekeltünk. Ekkor 1984-et írtunk. 1996-ban a Notre-Dame-ba kaptunk meghívást, és a magyar templomba. Négy évvel korábban Salzburgban Hidas Frigyes In honorem Reginae Pacis miséjét mutattuk be. A szerző a kommunizmus bukására írta. Ez hangzott el Rómában is, a Lateráni-bazilikában – 1995-ben, amikor a szentatya fogadásán magyar szerzők motettáit énekeltük. Itáliában többször voltunk, meg Szlovéniában, Németországban, Ausztriában. Itthon négy évtized alatt ötvenkilenc helyen fordultunk meg. A kisebb falvakat sem hagytuk ki.
– Jó pár lemezfelvételük van.
– Nyolc lemezen szerepel a Szent László Kórus repertoárja. Újdonság volt a nyolcvanas években Mozart Eucharisztikus litániájának fölvétele, újabban az említett Hidas-mise, Fauré Requiemje s Az egyházi muzsika gyöngyszemei.
– A sok munkához bizonyára kapott segítséget…
– Kezdetben Bajzáth Ferenc és Beer Miklós álltak mellettünk mint káplánok. Ők segítettek fiatalokkal bővíteni a kórust; lelki támaszukat sem felejtem el, ahogyan jelenlegi plébánosunk is gyakran eljön a kórusközösségbe. Valamennyi plébánosnak köszönetet mondok, akik arra tanítottak, amit egyik könyvében Nemeshegyi Péter jezsuita így fogalmazott: a zenéhez fül kell és „belső lélek, hogy zenévé legyen a zene”. Ehhez nem kitüntetések kellenek, hanem szolgálati kegyelem. És megköszönöm feleségem törődését, hegedűművész lányom, vőm jelenlétét a kórus zenekarában.
– Kodály-emlékérmet kapott…
– Annak örülök jobban, hogy az énekkar három éve a Kőbányáért kitüntetést vehette át. Munkánk tehát a liturgiában való részvételen kívül kulturális gazdagítást is jelent. Ne vegye hencegésnek, ha megemlítem, hogy 1991-ben a III. Nemzetközi Kórusversenyen ezüstérmet kaptunk, s hogy nagyszerű szólisták, orgonaművészek, hangszeresek nevét jegyezheti fel krónikásunk. Például Lipták Máriát (aki jelenleg is hangképző tanárunk, szólistánk), Pászti Júliát, Berczelly Istvánt, Korpás Ferencet, Áchim Erzsébetet vagy a mostani Horváth Márton Leventét. Udvardy Tibor innen indult a pályáján.
– Kikre a „legbüszkébb”?
– Mindenkire. Gregorián férfiszkólánk jelenlétét nélkülözhetetlennek tartom, s örülök, hogy sikerült felújítanunk a nagyhéten Jeremiás siralmait, melyeket a két háború közt a rádió mindig innen közvetített.
– Áldást kívánok lapunk nevében további életére, karnagyi éveire. És: elismerést a negyvenöt évért, amely a kórusközösségnek ugyanúgy kijár.
– Az előbbit köszönöm. Az utóbbi – nem fontos. Az ember titok, mondja Rahner, mivel Isten „a saját titkának kifejezésévé tette”. És az egyház zenéje is mi más lehet?
