Négykezes

 

Miért az „egymásra hangolva” lett a szlogenjük?

V. A.: Ez természetesen a munkánkkal van összefüggésben. Az életünk egyet jelent a zenével. A próbákon sokszor keményen kell dolgoznunk ahhoz, hogy össze tudjunk csiszolódni. Csak így jöhet létre az, amit aztán a közönség is harmonikusnak hall.

Ahogyan minden hangszer, úgy a házasság is el tud hangolódni. Ahhoz, hogy jól működjön, szükség van a naponkénti újrahangolásra. Nagyon oda kell figyelni, hogy minden hang a helyén legyen.

A négykezes az együtt zenélés egy különleges módja. A jó házastársi kapcsolatban a két fél játéka kiegészíti egymást. Önök szerint miért fontos az összhang a házasságban?

F. Zs.: A már említett összecsiszolódás azt is jelenti, hogy egymást is állandóan formáljuk. Én az Andit, és ő engem. Különböző a habitusunk, és Isten azért rendelt minket egymásnak, hogy minél jobbá alakítsuk egymást.

V. A.: Sokszor hetek és hónapok munkája, míg egy négykezes úgy szól, ahogyan szeretnénk. A házasságban is sok idő szükséges ahhoz, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek. Egy mű akkor is tovább működik még bennünk, amikor a próbák véget érnek. Valahogy így van ez a házassággal is: nem mindig dolgozunk rajta, de folyamatosan érlelődik.

 

A koncertek során sokszor helyet cserélnek a színpadon. Előfordul, hogy a családban is felcserélődnek a hagyományos szerepek?

F. Zs.: Nem ragaszkodunk szigorú szabályokhoz, igyekszünk rugalmasak lenni. A férj és a feleség közötti feladatmegosztásnál törekedtünk arra, hogy ha szükséges, akkor bármelyikünk be tudjon ugrani a másik helyére. Előfordul, hogy én mosogatok, és van, hogy Andi szervezi a koncertünket.

V. A.: Fontosnak tartom hozzátenni: abban, hogy ki a család feje, a Biblia tanítását követjük. E tekintetben nem cserélődhetnek fel a szerepek, mert az – már megtapasztaltuk – konfliktusokhoz vezet, amelyeket ennek az alapszabálynak a betartásával el tudunk kerülni.


 

Maradva a szlogennél, az Önök esetében egy Istenre hangolt házasságról beszélhetünk, ahol a megtérésnek is köze volt a zenéhez…

V. A.: Én valamiben mindig hittem, de csak a magam módján. A második kislányom születésekor a Nagyvárad téri református gyülekezet kórusának a karnagya feküdt a szomszédos kórházi ágyon. Mint két unatkozó kismama, elkezdtünk beszélgetni. Elmondta, hogy mivel foglalkozik, de aztán valahogy ennyiben maradt a dolog. Nagyjából egy év múlva felhívott, hogy nem lenne-e kedvem kísérni a kórusukat. Isten mindig jókor lép oda az emberhez, hiszen ma már nem tudnék egy ilyen felkérésnek eleget tenni. De akkor volt rá időm, így hát igent mondtam. Miközben együtt dolgoztunk, az tette rám a legnagyobb hatást, hogy a munkájukat Istennek ajánlották. Bár még nem volt semmilyen kötődésem a közösséghez, mégis szívesen jártam oda. Csak jóval később mentem el egy istentiszteletre, ahol Álmos bácsi szavait hallgatva úgy éreztem, hogy azok személyesen hozzám szólnak.

Sokan azt gondolják, hogy a hívő ember elveszíti a szabadságát. Pedig pont az ellenkezője igaz. Ha merjük azt mondani, hogy Uram, nálad jobb kezekben vannak a dolgaim, az a valódi felszabadulás.

Ön csak egy évvel később tért meg. Ez a fáziskésés nem volt megterhelő a kapcsolatra nézve?

F. Zs.: A felemás szív a házasságban nagy nehézségeket képes okozni. A mi esetünkben azért nem volt annyira súlyos a helyzet, mert én is eljártam a gyülekezetbe. Sőt! Azt gondoltam, hogy tulajdonképpen már megtértem. Rendszeresen olvastuk a Bibliát, sok szállal kötődtünk a gyülekezethez. Olyan volt ez az egy év, mint amikor az anya problémamentesen kihordja a gyermekét. Aztán egy mátraházi csendes hét utolsó napján volt egy beszélgetésünk Álmos bácsival és Andival. Ez segített át azon a bizonyos szűk kapun.

Azelőtt mindig azt gondoltam a vallásról, hogy az a gyenge emberek mankója. Ma már nemcsak másként vélekedem, de a gyermekeinket is szeretném megismertetni mindazzal, amivel én csak felnőtt fejjel találkoztam.

Sokszor a házasfelek közötti kapcsolat a gyerekek megszületésével felületesebbé válik. A szülőknek a sok elfoglaltság miatt is kevés idejük jut egymásra. Önöknek sikerült ezekre a problémákra valamilyen megoldást találniuk?

V. A.: Lehet, hogy furcsa, de nekünk pont a munka adott erre lehetőséget. Igyekszünk kihasználni azt az időt, amikor koncertekre utazva együtt ülünk az autóban. És általában a fellépéseink után is marad egy-két óránk, amit együtt tölthetünk. Ilyenkor szoktunk jókat beszélgetni, sétálni, esetleg elmegyünk moziba. Amikor a Filharmónia egy-egy felkérésének teszünk eleget, külön szállást biztosítanak számunkra. Számunkra ez igazi ajándék. Persze nagy segítséget jelent, hogy a nagyszülők tudnak vigyázni a gyerekekre.

Itthon sajnos minőségi idő már nem jut egymásra. Van három gyermekünk: egy nagykamasz, egy kiskamasz és egy dackorszakban lévő. Mindegyikükre másként kell figyelni, ami egyáltalán nem könnyű.

F. Zs.: A mai ember naponta őrli az energiáját. Nemcsak a megélhetés miatt fordulhat elő, hogy nem tudunk egy feladatra nemet mondai. Ilyenkor a mi hibánk is, hogy belehajszoljuk magunkat a feszített tempóba.

V. A.: Nem azért lettünk a házasság hetének arcai, mert megnyertünk egy versenyt, vagy mert nálunk minden kifogástalanul működik. Hanem azért, mert pont olyanok a problémáink, mint a többieknek. Csak bele kell pillantani egy esténkbe. Összpontosítanunk kell a másnapi koncertre, ki kell kérdezni a leckét a gyerekektől, el kell pakolni a ruhákat és folytathatnám. Persze nálunk is előfordulnak konfliktusok, amelyeket igyekszünk szeretetben, bocsánatkéréssel lezárni. De attól, hogy az ember hívő, még nem éli tökéletesen az életét.

Sok kisgyermek azokon az előadásokon találkozik először a komolyzenével, amelyeket Zeneképzelet címmel tartunk szerte az országban. A Földi mese című zenei-irodalmi műsorunkkal a középiskolásokat szeretnénk megszólítani. A teremtés csodái című előadásunk pedig, amelyben a Teremtés könyvét illusztráljuk a zenénkkel, a Bibliát hozza közelebb az emberekhez. Úgy érezzük, használnunk kell az Istentől kapott tehetségünket, hiszen az nem önmagunkért van, hanem azért, hogy szolgáljunk vele. Sokszor éppen azért nem mondunk nemet egy-egy felkérésre, mert a hivatásunkat egyúttal missziónak is tekintjük.

F. Zs.: A minap hallottam egy igehirdetést, amelyben a lelkész arról beszélt, milyen hamis vigaszokat szoktunk kapni a világtól bajainkra. A végén feltette a kérdést, vajon hol vannak azok a bátor keresztények, akik rá tudják irányítani a figyelmet az igazi vigaszra. Akik ki mernek állni, és azt mondják: én megtaláltam Jézust, akibe bátran lehet kapaszkodni. Mi szeretnénk lenni azok a bátor keresztények.

(A házaság hetének programjairól a www.hazassaghete.hu weboldalon tájékozódhatnak az érdeklődők.)

Fotó: Fábián Attila