Elrettentő példaként, ugyanakkor mintatáborként és SS-kiképzőhelyként is szolgált. Dachau egy torz ideológia bemutatóterme volt. Összesen négyezer-négyszázhuszonnégy napig működött – az amerikai csapatok hatvanöt éve, 1945. április 29-én szabadították fel. A pontos adatokat nem ismerjük, mivel nem regisztráltak mindenkit, de a tábor fennállása alatt körülbelül negyvenháromezer fogoly halt meg. Csaknem háromezer katolikus és más felekezethez tartozó lelkipásztort internáltak ide, akiknek csak a fele maradt életben. Magyar papok is raboskodtak itt, mint Benkő István és Eglis István, de kerültek ide teológushallgatók is, például Pallavicini György. A dachaui volt az első olyan koncentrációs tábor a náci Németországban, ahol a parancsnoknak önálló ítélkezési joga volt, minden külső jogi felügyelet nélkül. A letartóztatásokat eleinte a közvélemény is nyomon követhette, hiszen az volt a cél, hogy a megfélemlített emberek csöndesen belesimuljanak a rendszerbe. Már az első hónapokban vittek egyházi személyeket a táborba; feljegyezték, hogy 1933 júliusától egy pap rendszeresen tart vasárnap misét, amelyen átlagosan húszan vesznek részt. 1936-ban új irányelvet adtak ki, amely szerint a „nép ellenségeit” is őrizet alá kell venni. Ettől kezdve végképp önkényessé váltak a letartóztatások, és nemcsak ideológiai vagy származási okok miatt hurcolhattak el valakit, hanem akár azért, mert koldusnak, faragatlannak, lustának, állandóan zsörtölődőnek, alkoholistának vagy lelki betegnek nevezték. A világháború kitörése után már az elfoglalt országokból is érkeztek rabok Dachauba. A foglyok munkaerejét a hadiipar szolgálatába állították, ugyanakkor a vezetők tudatosan számoltak azzal, hogy az egyre rosszabb körülmények és az egyre nehezebb munka miatt mind többen meghalnak. 1940-ben szállították át a más táborokban fogva tartott egyházi személyeket Dachauba. Ekkor egy külön papi blokkot hoztak létre, majd 1941 elején kialakítottak egy kis kápolnát is, ahol mindennap bemutathattak szentmisét. A bánásmód azonban valójában egyre kegyetlenebb volt, rendszeressé vált például a beteg vagy idős – és így munkaképtelen – foglyok kivégzése. A lelkipásztorokra nagy felelősség hárult a táborban, ott voltak a beteg, megtört, haldokló emberek mellett. Eglis István, aki 1944 decemberében került Dachauba, visszaemlékezésében elmondta, a rabok számítottak a példaadásukra is, sokan mondták nekik, „helyt kell állnotok, nektek ki kell bírni, mert papok vagytok”.
Ez az első, a dachaui volt az utolsó előtti koncentrációs tábor, amit felszabadítottak. Harminckétezer-háromszázharmincöt ember raboskodott itt, amikor az amerikai katonák megérkeztek.
