A nagy és szerteágazó életművel rendelkező teológus 1981 óta egyre mélyülő szellemi barátságban élt II. János Pállal. Hetente legalább egyszer, péntekenként hosszabb megbeszélésre került sor közöttük, amit munkaebéd követett, amely nemegyszer a délutánba nyúlt. Nemcsak hivatali kérdések merültek fel ilyenkor, de kötetlen teológiai eszmecserét is folytattak. Nem meglepő tehát, hogy pápasága mély folytonosságot mutat elődével.
Első üzenetében így foglalta össze pápasága programját: „Most, amikor megkezdem szolgálatomat Péter utódaként, ismételten elhatározom, hogy elődeim nyomdokain járva és az egyház két évezredes hagyománya szerint folytatom a II. vatikáni zsinat megvalósítását.” Elsődleges feladatának tekinti a törekvést a keresztények egységére, a teológiai párbeszédet, az emlékezet megtisztítását, illetve a nem keresztényekkel, nem hívőkkel való párbeszédet. Pápaságának első útja a kölni ifjúsági világtalálkozóra vezetett, amelyet még előde hirdetett meg. Saját szülőhazájában találkozhatott mindjárt pápasága elején a fiatalokkal, akiket már első üzenetében tanúságtételre hívott: „Az evangélium úgy írja, hogy a bölcsek a Krisztussal való találkozás után más úton tértek haza. Az útirány megváltoztatása jelképezheti a megtérést, amelyre mindenki meghívást kap, aki Jézussal találkozik, hogy olyan imádóvá váljon, amilyet ő kíván (vö. Jn 4,23-24) – írta a kölni találkozóra szóló üzenetében. – Ez azzal jár együtt, hogy az ő követőiként – ahogy Pál apostol írja – élő, szent, Istennek tetsző áldozattá válunk. Az apostol hozzáteszi, hogy ne vegyük át a világ gondolkodásmódját, hanem változzunk meg szellemünk megújulásával, hogy felismerjük, mi az Isten akarata, mi a helyes, mi a kedves neki, és mi a tökéletes (vö. Róm 12,1-2). Az új evangelizációhoz az egyháznak igazi tanúságtevőkre van szüksége: férfiakra és nőkre, akiknek életét átformálta a Jézussal való találkozás; férfiakra és nőkre, akik képesek ezt a tapasztalatot átadni másoknak. Az egyháznak szentekre van szükség.”
A fiatalok, akik oly nagy szeretettel vették körül Wojtyla pápát még utolsó óráiban is, utódát is szívükbe zárták, jeléül annak, hogy nem holmi „sztárkultusz” vonzza őket, hanem a tanítás megbízhatósága.
Az ifjúsági világtalálkozók mára már az egyház életének részét képezik. Benedek pápa mindjárt megtalálta a hangot „fiatal barátaival”, mert az örökké fiatal, minden nemzedékhez szóló evangélium tanításával szólította meg őket.
A tavalyi, Sydney-ben rendezett XXIII. ifjúsági világtalálkozón ilyen alapvető kérdéseket is hallgatóinak szegezett: „Kedves fiatalok, engedjétek meg nekem ezt a kérdést. Mit hagytok hátra ti a következő nemzedéknek? Vajon szilárd alapra építitek-e jövendő életeteket? Helyet hagytok-e a Szentléleknek abban a világban, amely felejteni akarja Istent, éspedig a szabadság hamis felfogása nevében? Hogyan használjátok fel a Szentlélek ajándékait? Társadalmainkban növekszik a lelki sivatag: belső üresség, meghatározhatatlan félelem, a kétségbeesés rejtett érzése. Hányan keresik a végső értelmet, amelyet csak a szeretet tud adni? Az egyháznak is szüksége van megújulásra. Szüksége van a ti hitetekre, idealizmusotokra, nagylelkűségetekre, hogy mindig fiatal maradjon a Szentlélekben.”
De Kölnben és Sydney-ben is nemcsak látványos események zajlottak és pápai tanítások hangzottak el. A pápa „barátai" közül imádkozó fiatalokat is bőven lehetett látni…
XVI. Benedek pápasága folytatja nagy elődjének kezdeményezéseit, meghatározó irányát. Mégis érdemes figyelnünk azokra az új hangsúlyokra, amelyek egyéniségéből, életútjából is következnek. A boldoggá és szentté avatások nagy része még II. János Pál pápa idején indult. Benedek pápa azzal, hogy a boldoggá avatásokat nem maga végzi, hanem azokat helyi szintre utalja, megemelte jelentőségüket, hiszen a boldogok egy-egy ország vagy tájék keresztény nagyjai.
A boldoggá avatás is így válik igazi helyi örömünneppé az egyházban. Ha fokozatosan az egész világ, mi is jobban megismerjük őket, az nagyon jó. De mindenekelőtt saját környezetükben legyenek példaképek. Benedek pápa „liturgikus kultúrát” sürget. Első szinódus utáni apostoli buzdításában felhívta a figyelmet a liturgia szépségének ápolására. Nem pusztán külső szépségre buzdít, hanem arról a módról szól, ahogyan Isten Krisztusban megnyilvánuló szeretetének igazsága eljut hozzánk, és magával ragad bennünket. A liturgia szellemében való elmélyedés tanításának fontos eleme.
Az egyház egységének építése alapvető szándék, mely a Lefébvre érsek vezette szakadár tradicionalista csoport irányában tett, a négy püspök kiközösítésének feloldásában megnyilvánuló gesztusban vált legújabban láthatóvá. 2007 júniusában a kínai katolikusokhoz intézett levele a kiengesztelődés és párbeszéd szellemében kívánja megújítani a kínai kereszténység és Szent Péter székének egységét. Mindemellett az iszlám világgal és az Ószövetség választott népével való kiengesztelődés munkálása is eddigi pápai szolgálatának fontos célkitűzése. Ennek egyik kiemelt állomása lesz közeledő szentföldi zarándoklata, amelyre sokan történelmi eseményként tekintenek.
„Az evangélium arra tanít bennünket, hogy csak a kiengesztelődés, az igazi kiengesztelődés hozhatja meg a megtérés, az új gondolkodásmód gyümölcseit. Csak Isten szeretetének ereje változtathatja meg a szívünket és győzhet a bűn és a megosztottság felett, csak Isten kegyelméből kaphatunk új szívet – hangsúlyozta legutóbbi, afrikai lelkipásztori látogatása során. – Azért jöttem Afrikába, hogy a megbocsátás, a remény és a Krisztusban való új élet üzenetét hirdessem nektek. Arra kérlek benneteket, imádkozzatok azért, hogy ezen a hatalmas kontinensen minden keresztény megtapasztalhassa Isten irgalmas szeretetének gyógyító erejét.
Apostoli útjai során mindig a remény és a szeretet erejét kívánja hirdetni. Ugyanakkor a bölcseleti és erkölcsi relativizmus, illetve az Istentől elforduló gondolkodás ellen küzd világszerte a keresztény gondolkodás és hittan fegyvertárával. 2006 januárjában megjelent Deus caritas est enciklikája és 2007 novemberében megjelent Spe salvi enciklikája egy még befejezetlen „trilógia” részei.
„A hit, a remény és a szeretet összetartozik. A remény gyakorlatilag a türelem erényében válik láthatóvá, mely nem hagyja abba a jót a látszólagos sikertelenségben sem; és az alázat erényében, mely elfogadja Isten titkát, és bízik benne a sötétségben is. A hit bemutatja nekünk Istent, aki a Fiát adta értünk, és csalhatatlan bizonyosságot ad arról, hogy igaz: Isten szeretet! – írta a 2006-ban megjelent enciklika végén. – Ily módon türelmetlenségünket és kétségünket biztos reménnyé változtatja, hogy Isten a világot kézben tartja, s hogy minden sötétség ellenére győz, miként ezt a Jelenések könyve megrázó képekkel mutatja. A hit Isten szeretetének befogadása, mely szeretet Jézus kereszten átszúrt szívében nyilvánult meg, és szeretetet hoz létre. Ez az a fény – végső soron az egyetlen -, mely ezt a sötét világot újra meg újra megvilágosítja, és erőt ad nekünk az élethez és a tevékenységhez.
A szeretet azért lehetséges, és mi azért tudjuk gyakorolni, mert Isten képmására vagyunk teremtve. Megvalósítani a szeretetet és ezáltal Isten világosságát a világba hozni – erre szeretnék ezzel az enciklikával meghívni mindenkit." E szeretetről és reményről írt enciklikáin kívül a názáreti Jézusról szóló „személyes vallomása" is nagy közönségsikert aratott. És talán soha még pápai körlevél előkészítésébe nem nyert olyannyira bepillantást a közvélemény, mint a most készülő szociális enciklikája esetében.
Erőszaktól sújtott világunknak hirdeti XVI. Benedek pápa: „A keresztény erőszakmentesség nem abban áll, hogy „megadjuk magunkat a gonosznak”, mely hamis értelmezése annak az evangéliumi felszólításnak, hogy „nyújtsd oda a másik arcodat is". Sokkal inkább arról van szó, hogy a rosszra jóval válaszoljunk, és így megszakítsuk az igazságtalanságok láncolatát. Ebben a magatartásban rejlik a „keresztény forradalom”, amely annak a szeretetnek gyümölcse, melyet Isten ajándékoz az embernek, „aki annyira meg van győződve Isten szeretetéről és annak hatalmáról, hogy nem fél egyedül a szeretet és igazság fegyverével szembeszállni a rosszal.”
