– Forgatom, ízlelem magamban a szavakat: Anton Gots vagy Gots Antal gondolatát. Évekkel ezelőtt találkoztunk, de mintha azóta sem változott volna derűs tekintete. Tört magyarsággal mondja világos, tiszta szavait.
„Mosonszentjánosi fiú vagyok. Ez az utolsó magyarországi falu az osztrák határnál: itt születtem 1934-ben. 1946-ban azonban kiűztek minket, németeket, vagy ahogyan sokan mondják: német svábokat az országból. Édesapám ekkor már nem élt, korán meghalt, nem sokkal a kitelepítés előtt. Édesanyám nővéremmel és velem nem várta meg a deportáló szerelvény indulását, az utolsó pillanatban elmenekült Ausztriába.”
Gyermekkorában néhány szóra futotta magyar nyelvismerete, az iskolában is német nyelven folyt az oktatás. „Amikor 1995-ben visszakerültem Magyarországra, szinte elölről kellett kezdenem a nyelv tanulását.”
A menekülés első állomása Andau volt, majd a Fertő-tó mellett „Mönchof lett a második otthonom”. Egy osztrák család fogadta be őket, az édesanya szolgálóként dolgozott a ház körül, a fiatal Antal – Anton – pedig tehénpásztornak csapott fel.
Eljárt az osztrák iskolába – már amikor lehetősége volt rá a rendezetlen, szörnyű helyzetben. Két évig tartott mindez. „1947-ben a kamilliánusokhoz kerültem.”
A falon lévő fényképre mutat Anton atya. „Neuberger Frigyes kamilliánus atya szintén mosonszentjánosi származású. Burgenlandban olyan iskoláskorú fiúkat keresett, akiket összegyűjthet a kamilliánusok még működő gimnáziumába és kollégiumába – tulajdonképpen kisszemináriumába – amelynek az igazgatója volt.”
„Egy napon azt mondtam: én is elmegyek a Tirolban lévő kollégiumba, pap szeretnék lenni.”
Egyik pillanatról a másikra bekövetkezett elhatározás volt?
„Tulajdonképpen igen. Korábban nem gondoltam rá, hogy pap legyek.”
Így került az Innsbruck közelében lévő Gramsachba kamilliánus-jelöltnek. „Korábban nem is hallottam róluk. Amikor 1947. szeptember 17-én megérkeztem oda, életemben először láttam kamilliánus szerzetest, reverendában, rajta piros kereszttel.”
Anton atya Salzburgban érettségizett 1951-ben, közben már két éve filozófiai tanulmányokat folytatott a rendi keretben. „Rendkívülinek számított: még nem érettségiztem, de a rend tagjaként filozófiai stúdiumon vettem részt.”
A noviciátus után a németországi Münster egyetemére került, ott végezte teológiai tanulmányait. „Közelről érintett, amikor 1956-ban hallottam a híreket a magyar forradalomról. Éppen Andaunál lépték át nagy számban a menekültek a határt. Jól ismertem a vidéket, magam előtt láttam a szerencsétlen embereket…”
Anton Gots – Gots Antal? Erre a kérdésre a következőképpen válaszol az atya: „Félig érzem magam magyarnak… Kiűztek bennünket…”
A kettős kötődés érzésével él Anton atya Nyíregyházán, ugyanakkor azzal a fájdalommal, hogy ez az ország (a politika, a hatalom?) elűzte őt.
Neusiedlerben, a Fertő-tó mellett szentelték pappá 1959-ben, a szerzetesi örökfogadalmat már huszonegy éves korában letette. Újmiséjét Mönchofban mutatta be, „ahol most is ünnepelni fogok”.
A felső-ausztriai Losensteinleitenbe került, a rend gimnáziumában lett prefektus, emellett görög-, német-, latin- és zenetanár. A pedagógusi élet 1967-ig tartott, amikor is a rend megszüntette gimnáziumát. A kamilliánus vezetők úgy döntöttek, a szerzetesek helye a beteg emberek mellett van.
Anton atya 1970-ben megalapította és hosszú ideig vezette Ausztriában a Katolikus Betegek Egyesületét. Meditációs kurzusokat, lelkigyakorlatokat tartott, kiépítette a kamilliánus családok hálózatát.
További lépést jelentett, amikor fölfigyelt a súlyosan fogyatékos, otthon aligha gondozható emberek sorsára. 1972-ben megalakította az Érdemes élni elnevezésű egyesületet, majd életre hívta a „fogyatékosok faluját”. 1978 óta működik a gyönyörű hausrucki erdőben az a telep, amely százhetven fogyatékos embernek adott otthont.
„A kamilliánus családokba olyan világi emberek tartoznak, akik a beteg, szenvedő emberek szolgálatát vállalják. A plébánosok jobbkezeként törődnek a betegekkel. Egy budapesti barátom, Szabó Gábor hívott, Magyarországon is építsem ki a kamilliánus családok hálózatát.”
Erre 1990 után nyílt lehetőség, Anton atya 1991-ben tartotta első előadását Budapesten. Azóta huszonnyolc településen több mint ötven kamilliánus családhoz hétszázan tartoznak.
Addig persze sok minden történt. A losensteinleiteni iskola igazgatója volt, amikor testedzés közben balesetet szenvedett, s maga is végigjárta a beteg, szenvedő ember sorsát.
„Azon a reggelen, amikor »fejbeütötten « a kórházi betegszállító kocsihoz sántikálok, még nem tudom, hová visz az út, az emberi élet milyen dimenzióiba, milyen magasságokba és mélységekbe, az emberileg még elbírható élményeknek milyen szélső határáig.”
A kórházban fertőzést kapott, két alkalommal került a klinikai halál állapotába. Kilenc hónap elteltével hagyhatta el a gyógyintézetet, lábán azóta is hordozza a betegség életre szóló nyomát.
„Vonakodunk oda menni, ahová valaki más vezet. Sokkal kényelmesebb a tömegben állni… A betegség mindinkább »metafizikai eseménnyé « válik. Kiszakít a csak időbeli közegéből, és arra a határra visz, ahol az ideiglenes meg a változhatatlan, az időbeli és az örök, a kezdet és a cél, az emberi és az isteni egymás közelébe kerül, sőt, egyenesen összeér és egymásba olvad.”
Anton atya ma is járja a kórházat, a szociális otthonokat, a családban ápolt szenvedőket, hogy vigasztalást adjon nekik. Mit tehetünk az életút végén járó betegekért? Egyszerű a válasza: „Ne hagyjuk őket magukra. A beteg ember azt kívánja, legyen mindig valaki mellette…”
S még hozzáteszi:
„Az ember »nem bírom tovább«-ja a keresztény »mindenre képes vagyok Abban, aki erőt ad« szavává változik. Mert a keresztény éppen akkor erős, amikor emberként gyönge.”
