1991 augusztusában, első magyarországi látogatása során is az új evangelizálás, az ország erkölcsi „feltámadása” volt beszédeinek fő témája: miként hajdan a tatárjárás után, úgy a négy évtizedes ateista diktatúrát követően is elsősorban az erkölcsi értékek továbbadása, a nevelés megújítása a sürgető feladat Magyarországon is, ahogyan egész Európában. A budapesti diplomatákhoz szólva hangoztatta: világszolidaritásra és együttműködésre van szükség Kelet és Nyugat, Észak és Dél között, hiszen az emberiség a maga nagy változatosságában is egyetlen családot alkot.
Új stílus
A most szentté avatandó szláv pápáról több könyv jelent meg magyarul is. Pályafutását és tanítását már életében is széles tömegek ismerhették meg világszerte. Külföldi apostoli útjai már első, mexikói látogatásától kezdve diadalmenetnek számítottak, bár a kritikusok kezdetben megjegyezték, hogy „a taps az énekesnek, nem az éneknek szól”; vagyis a pápa rokonszenves személyisége sokakat elbűvöl, még ha tanítását (főleg a szexuális erkölcsre, a házasságra vonatkozó erkölcsi elveit) nem fogadják is el.
A fiatalos új pápa lendületes stílusa kissé megtört az 1981-es merénylet után, bár felgyógyulását követően hamarosan folytatta világkörüli apostoli útjait. Jóllehet II. János Pál a zsinati aggiornamentót sürgette, a vatikáni Kúria intézkedései, a kongregációk dokumentumai késleltették a szükséges reformokat. Számtalan pápai megnyilatkozás tartalmát, főleg morálteológiáját (például a születésszabályozásra vonatkozó elveit) egyre jobban bírálták haladó, főként nyugat-európai teológusok. (Kritikájuk részben Joseph Ratzinger bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusa nyilatkozatai ellen irányult.) A római Kúria centralizmusa, autoritarizmusa, bürokráciája elleni tiltakozás (a H. U. von Balthasar által megbélyegzett „Róma-ellenes komplexus”) a nyolcvanas évek vége felé felerősödött. (Ma már Ferenc pápa megnyilatkozásai is megmondják, hogy e kritikáknak részben igazuk volt.)
Nyitottsággal a világ felé
Ha rövid mérleget vonunk II. János Pál pápaságáról, egyetértéssel idézek egy oldalt a neves olasz „vatikanista”, Giancarlo Zizola meglehetősen kritikus művéből (L’altro Wojtyła, Milano, Sperling-Kupfer, 32. oldal), amely itt a lengyel pápa mindenki által elismert érdemeit sorolja fel:
„Mindenkire mély benyomást gyakorolt e pápaság nemzetközi tevékenysége a béke, az emberi jogok, a nemzetközi igazságosság és az orvosi etika érdekében (javára). Wojtyła pápa látomása a »két tüdővel« lélegző Európáról egy olyan, erőteljes folyamatot indított el, amely végül a kommunista rezsim elleni lengyel felkeléshez és a berlini fal lebontásához vezetett. A római zsinagóga meglátogatása 1986-ban pápaságának egyik alapvető eseménye volt. Hasonlóképpen a világvallások képviselőinek összejövetele Assisiben, ugyanabban az évben, amikor közösen imádkoztak a békéért. 2000-ben mea culpát mondott az egyház történelmi tévedéseiért; ez meghökkentette a római Kúriát, és felforgatta a hagyományos (értsd: a konzervatívok által értelmezett) egyházi tévedhetetlenséget. A jeruzsálemi Siratófalnál tett látogatása helyreállította a zsidósággal való kapcsolatot, amely gesztus azt is célozta, hogy elvágja az antiszemitizmus állítólagos teológiai gyökereit. A damaszkuszi mecsetben levetett cipővel tett látogatása és az Iszlámmal való párbeszéd más gesztusai kifejezték egy kiengesztelődött világ utáni sóvárgását; hasonlóképpen az Assisiben rendezett megbocsátás napja is, mintegy alternatívaként a »civilizációk összecsapásával« (Huntington) és az úgynevezett »megelőző háborúval« szemben, amelyet Washington szervezett az ikertornyok elleni merénylet megtorlására. Mindezek lelki kezdeményezések voltak a »civilizációk összecsapásától« vallásilag is megrendült és zsákutcába jutott világban. II. János Pál – hála ezeknek a jövő szempontjából termékeny gesztusainak – a katolicizmust a tolerancia, a nyitottság, a békés együttélés és a látható egyetemesség »civil« funkciójával jelölte ki: a berlini fal leomlása előtt és után felsorakoztatta a katolikusokat a világ fejlődése mellé.”
A társadalmi-kulturális mutáción, forradalmi változáson áteső világban, ahol a krízis általánossá vált (a tekintély válsága nem csak az egyházi életet érintette, egyetemes lett), VI. Pálnak, majd II. János Pálnak tagadhatatlanul emberfeletti problémákkal kellett szembenéznie. Túl az egyházi megújulás és korszerűsödés gyakorlati kérdésein – ami többek között a kormányzás kollegiális jellegét, illetve a világi hívek fokozódó szerepét érinti –, a katolikus egyháznak és általában a keresztény egyházaknak számolniuk kellett az úgynevezett nyugati világban (Európában és Észak-Amerikában) a modernség kihívásával, a terjedő szekularizációval és ateizmussal, az elkereszténytelenedés és elvallástalanodás ijesztő méreteivel, illetve a „harmadik világ” egyházainak sürgető problémáival (inkulturáció, felszabadítás- teológiák, teljes fejlődés és szociális igazságosság). Bármenynyire Európa-központú is Róma, ezentúl már planetáris távlatokban kell gondolkodnia a szolidaritásról, a fejlődésről, az igazságosság és a béke problémáiról.
Senki sem tagadhatja, hogy VI. Pál után II. János Pál megtette e felé az első lépést, bár Wojtyła pápát „lengyel látószöge” miatt bírálatok érték. II. János Pál Redempor hominis, Dives in misericordia, Laborem exercens vagy Sollicitudo rei socialis és főleg a Centesimus annus kezdetű körlevelei világosan a perszonalizmus és a zsinati párbeszéd szellemében íródtak, és határozottan XXIII. János Pacem in terris vagy VI. Pál Ecclesiam suam és Populorum progressio kezdetű körleveleinek továbbfejlesztései, korszerűsítései.
Sikerek és bírálatok
A „lengyel” Karol Wojtyła „európai” lett, észrevette e planetáris problémákat; meglátta, hogy a legsürgetőbb feladatok: az új evangelizálás, az igazságos fejlődés előmozdítása, a kultúrákkal és vallásokkal folytatandó párbeszéd. Az egyes földrészek püspöki karait összefogó szervek (például a Latin-amerikai Püspöki Tanács, a CELAM), illetve a harmadik világ püspökeinek fellépései egyre inkább éreztették hatásukat a szinódusokon.
Mindemellett érthető, hogy érdeklődése homlokterében Európa jövője állt. Szüntelenül hangoztatta a volt keresztény („vén”!) Európa felelősségét a fiatalabb egyházakkal szemben. 1988. október 11-én az Európai Parlament előtt mondott beszédében világosan leszögezte álláspontját: „Én, az egyetemes egyház legfőbb pásztora, aki Kelet-Európából származom, és ismerem a szláv népeknek, európai hazánk másik »tüdejének« törekvéseit, azt kívánom, hogy a magának szuverénül szabad intézményeket teremtett Európa egy napon majd abban a teljes terjedelmében bontakozhasson ki, amelyet a földrajz és még inkább a történelem adott neki. Hogyan kívánhatnék mást, mikor a keresztény hit által inspirált kultúra olyan mélyen átjárta egyetlen Európánk összes népének, a görög, a latin, a germán és a szláv népeknek a történelmét, minden viszontagság ellenére, túl társadalmi rendszereken és ideológiákon? – Történelmünk folyamán az európai népek mind kitüntették magukat a világra való nyitottságukkal, és azzal, hogy beható kapcsolatokat létesítettek más földrészek népeivel. Senki sem képzeli, hogy egy egyesített Európa bezárkózhat saját egoizmusába. Egységes fellépéssel, erőinek egyesítésével képes lesz arra – még inkább, mint a múltban –, hogy energiáit és újonnan megnőtt erőforrásait a harmadik világ országai fejlesztésének nagy feladatára szentelje.”
II. János Pál hosszú pápai szolgálatát látványos sikerek és egyre erősödő bírálatok jellemezték. Az 1981-es merénylet, majd sorozatos balesetek, súlyos betegségek miatt küszködő pápa hősiesen vállalta a szenvedés keresztútját Mesterével. Véleményem szerint II. János Pál főleg élete utolsó évei szenvedéseinek elviselésével, hívő kereszthordozásával lépett az egyház szentjeinek sorába.
