Nagypéntek

Évről évre emlékezik a keresztény világ erre a napra, erre a délutánra. A feszületen kínlódó, még az Istentől való elhagyatottság poklát is megjáró Istenfia szenvedésére és halálára. A liturgiák csöndje és szomorúsága erős kontrasztot állít a mai világnak, amely szemét és szívét is inkább elfordítja a szenvedéstől, a fájdalmat inkább megszüntetni, mint elviselni vagy megérteni akarja. A húsvét szent három napjából a köztudat tágas körei a feltámadás, az élet és győzelme örömét tartják elevenen – azt a pénteki napot nem szívesen teszik témává. A gazdag világban, Amerikában és Európában a műveltebbek nagypéntek tagadhatatlan tényét szeretik klasszikus művek drámaiságában átélni. Megadván a léleknek a szenvedésre emlékezés borzongását, de kerülvén a kínlódó vérverítékes közelségét.

Az ünnep órái haladnak, a percek megállíthatatlanul távolítanak attól a rettenetes harmadik órától, amelyben elsötétül az ég, kettészakad a templom kárpitja, s a közvetlenség lemezteleníti a szent titkot. Még itt láthatók a meggyötört test halálba ernyedt kínjai, de az ünnep már továbbvisz a sírnyugalom, a pokolbörtönt nyitó út s a harangszóval diadalmat ülő győzelem felé, amelyet a halott aratott a halálon.

Lassulj, idő, állj meg ebben a pénteki gyötrelemben, hogy beleégjen lelkünkbe az ártatlan végzetes odaadása az ártókért! Idő kell, mire értelmet kaphat az értelmetlen és az elfogadhatatlan.
 
Most ezekben az órákban halott,
most nagyon hideg van, nagy árvaság van.
 
Jó, hogy kétfelé kacsintgathatok:
elöl s hátul fény ég az éjszakában.

                                           (Csorba Győző: Nagypéntek)
 
Ellenállni az előre-hátra kacsintás feloldó kísértésének, és odafordítani, ott tartani, odaszegezni a tekintetet a feszületre, az áldozat testére, amíg a bűn tátongó űrét megtelíti az irgalom törékeny teljessége.

A kereszténységet sokan hasonlítják össze a buddhizmussal, mondván, mindkét vallás az emberi szenvedésre keresi a választ. Valóban, a buddhizmus központi tanítása, amelyben Buddha megfogalmazta felismerésének lényegét, a szenvedő emberből indul ki, és azt kérdezi, hogyan lehet megszabadulni a szenvedéstől. Utat jelöl ki erre, a felismerés útját. Követői nem szenvednek kevesebbet, mint bárki más a világon, aki embernek született, szenvedő anya szenvedő gyermekeként. De szenvedésük értelemmel telített. A szabadság távlatából nyeri értelmét. A keresztények számára a nagypéntek, Krisztus szenvedése jelenti a forrást, amelyből életük árnyoldalainak, kínok látványának és kínok elszenvedésének értelmet adnak. A kereszténység azonban nem felismerésre, hanem személyes találkozásra alapoz – a találkozásra Krisztussal, a szenvedővel, minden szenvedőben.