Az egyháztörténelemben előfordult már két pápai lemondás. V. Celesztin 1294-ben, néhány hónap után önszántából távozott a pápai trónról, XII. Gergely pedig 1415-ben, Zsigmond királyunk sikeres diplomáciai késztetésére mondott le címéről, ám egyikük sem a magas korral járó gyengeség miatt távozott. A középkorban nem volt szükség a pápák lemondásának pontosabb jogi szabályozására, mert a rövidebb emberi átlagéletkor miatt az egyházfők általában nem érték meg az időskori gyengeség éveit.
A küzdő, e világon élő egyház azonban szükségképpen lépést tart a világ fejlődésével, változásaival. VI. Pál pápa gyengeségében már foglalkozott a lemondás gondolatával. Egyházjogászokat kért fel, hogy foglaljanak állást e kérdésben, ám azt tanácsolták neki, hogy ne mondjon le. II. János Pál pápa évekig húzódó betegsége ugyancsak felvetette a lemondás gondolatát, bár szenvedésével, elnémulásával arra is tanított, hogy bármilyen lényeges is a péteri szolgálat az egyházban, a misztikus testben Jézus Krisztus a szegletkő. Wojtyła pápa hosszú agóniájának közeli tanúja volt Ratzinger bíboros is.
XVI. Benedek pápa hosszas lelkiismeretvizsgálat után meghozott döntése történelmi jelentőségű lépés. „Ki gondolta volna, hogy a legkevésbé modern pápa hozza a legmodernebb döntést?” – vélekedett Carl Bernstein amerikai újságíró az olasz La Stampa című napilap hasábjain.
Benedek pápa a hit és az Istenbe vetett bizalom nagy példáját adta.
