Nadrágtól a fűzőig – Interjú Schöck Atala operaénekessel
(Fotó: Kissimon István)

 

Hogyan lett német szakos bölcsészből opera-énekesnő?
– Az éneklést korábban kedveltem, mint a német nyelvet – de mindkettő közel áll hozzám. Zenei általános iskolába jártam, ahol a kórusban szólót énekeltem, emellett zongorázni tanultam. Korán felfigyeltek rá, hogy szép hangom van. Ahogy a nevemből is kiderül, német felmenőkkel is rendelkezem, és a nagyszüleim szerették volna, ha a testvéremmel mindketten elsajátítjuk a nyelvet. Énekelni németül és franciául szeretek a legjobban, a magyaron kívül. A középiskolát tudatosan úgy választottam, hogy aktív zenei életben vehessek részt: a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban érettségiztem, ahol pár évvel korábban végzett Kolonits Klára és Korondi Anna kollégám is. Magánéneklésbe végzős gimnazistaként kezdtem a hatodik kerületi zeneiskolában, majd hat évvel később felvettek a főiskolára.

Eközben elvégzett egy egyetemet is?
– Mivel jó tanuló voltam, és elsősorban a humán tárgyak érdekeltek, az induló Pázmány Péter Katolikus Egyetem történelem, majd német szakát kezdtem el. A harmadik évben a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem magánének szakán és a bölcsészkar német szakán diplomáztam. Mindezek közben játszottam Szegeden – de akkoriban még nem támogatták a tanulmányok melletti önálló fellépéseket. Nemrég volt egy dalestem, ahol Goethe-dalokat is énekeltem – és jó pár évtized után itt megélhettem, hogy tudom ötvözni a két területen szerzett tudást.

Előnyt jelent az előadó-művészetben a „bölcsésztapasztalat”?
– Igen, bár eleinte többen úgy vélték, hogy „túl intelligens vagyok” az énekművészi pályához, amit azzal indokoltak, hogy ebben a hivatásban nem szabad annyit gondolkodni – ami egyébként igaz is. Ha az ember a színpadon áll, teljesen meztelen: a hangjában benne van a lelke. Mindenféle szerepet el kell tudni játszania. A színészi játékból pedig szinte minden kiderül: az előadó gondolatai, hangulata, személyisége – például az is, hogy milyen anya, testvér, feleség vagy barát. A nyelvek ismerete és használata pedig nagyon nagy előnyt jelentett nekem: egész másképp játszom, ha tudom, hogy miről énekelek. Hál’ Istennek van érzékem a nyelvekhez, így a tanulás ezen része gördülékenyen szokott menni. Az lehet kellemetlen, amikor látom, hogy a partner esetleg nem tudja, hogy éppen mit kérdezett… és hogy én arra mit is válaszolok az adott mű egy-egy szituációjában. Számomra természetes, hogy úgy készülök föl egy próbaidőszakra, hogy lefordítom vagy elolvasom az eredeti szövegkönyvet. A következő évadban például egy német irodalmi alapú művet énekelek franciául: Massenet Wertheréből Charlotte-ot formálom meg, ami nekem diploma óta az egyik szerepálmom volt. Ennek az operának az eredeti szövegkönyv ellenére a zenéje nagyon nem német, hanem igazi franciaság van benne…

Mit ért „igazi franciaságon”?
– Áradó muzsika, melyet az érzelmek vezetnek, és nem az agy. Mondják ezt az olaszra is, de az sem pont ilyen. Nehezen leírható, de a francia zenében számomra mindenképpen van finomság, báj, kecsesség.

Mely szerepekben érezte magát otthon?
– A pályám elején mezzóként főleg nadrágszerepeket énekeltem. Ez egyrészt a hangfajomból adódott, másrészt az sem véletlen, hogy nem akkor kaptam a kifejezetten nőies karaktereket. Ezekhez meg kell érni. Első szerepemet – Cherubinót Mozart Figaro házasságából tíz évig énekeltem. Lubickoltam a nadrágszerep műfajában, és annak ellenére, hogy a darabban nőknek udvaroltam, a valóságban még soha annyi szerelmes levelet nem kaptam, mint akkor. Ebből is látszik, hogy egy jól megformált nadrágszerep intenzív és érzéki lehet, amit nőként jól el lehet játszani. Egy másik kedves szerepem Sextus Mozart Titusz kegyelme című operájából; hat évig énekeltem Prágában egy fantasztikus produkcióban. Tavaly a MüPában Vashegyi György vezényletével újból elénekeltem, ami azért volt fontos, mert nem kisfiút alakítottam, hanem érett férfit. Richard Strauss Rózsalovagjából szeretném elénekelni Octavian nadrágszerepét. A Rózsalovag ízig-vérig bécsi opera, tehát a némettudásomat ötvözhetném a szerep adta férfi-női karakterformálással.

Mitől válik egy opera-énekesnő – jó értelemben vett – dívává?
– Én csak jó értelemben használom ezt a szót. A díva olyan nő, aki ha belép a színpadra, már akkor is magával ragadó, erős kisugárzású művész. Olyan ember, akire oda kell figyelni, és irányt mutat a közönségnek. Az Operaházban az emberek a szépséget keresik, ami a zaklatott hétköznapokból kiragadja őket. Akkor jó egy előadás, ha olyanok játsszák, akik tudnak és akarnak valami „anyagon túlit” közvetíteni. Egy énekes a hangjával fejezi ki mindazt a gazdagságot, amivel a művészetben adni lehet. A két hangszalag, mely az emberi test része, el tudja varázsolni a hallgatóságot. A dívaság tehát felelősség, és nem szabad visszaélni vele.

Mindig tudatában volt annak, hogy a hangjában erő van?
– Igen. Nem szerénytelenségből mondom, hanem mert valóban így volt. Bár húszéves koromig nem akartam énekesnő lenni, mert alapvetően zárkózott voltam (és vagyok), de a mindennapos önátadás a színpadon nyitottságra nevelt. Gyerekkoromban nem szerettem a kórus előtt szólót énekelni, jobb érzés volt „elbújni” az utolsó sorban. Ezt azonban nem tehettem sokáig, mert amit „odaföntről” kaptunk, azzal el kell tudni számolni.

Elsősorban a közönségnek vagy saját magának is élmény egy-egy előadás?
– Nekem is nagyon nagy élmény. Nem szégyellem, hogy zsigeri módon megváltoztatott a hivatásom: sokkal nyitottabb lettem. Számomra az éneklés Istentől kapott kifejezőeszköz, melyért nem tudok eléggé hálás lenni. Kevés olyan pálya van, ahol azzal foglalkozhatunk, amit nagyon szeretünk, másrészt pedig önmagunkból adhatunk másoknak.

Hogyan egyeztethető össze a művészi pálya az anyai hivatással?
– Nem egyszerű, és azt látom, hogy a legtöbb kolléganőnek ekörül adódik a legtöbb problémája. Ehhez megfelelő családi háttér szükséges, és nagyon nagy tudatosság. Annyira különböző jelenlétet igényel a két feladat, hogy volt idő, amikor háromnegyed óráig gyalogoltam hazáig, hogy valahogy kilépjek a színházból, és lélekben megérkezzem a családhoz. A színpadon egy-egy előadás alkalmával őrületes mennyiségben dolgoznak a szervezetünkben a hormonok, amelyek nem tudnak kiürülni egyik percről a másikra. Az egyik legnagyobb erőt egy előadóművész a családjától kaphatja: az otthoni közeg arra „kényszerít”, hogy a realitás talaján is megmaradjunk.

Van még szerepálma a Rózsalovagon kívül?
– Igazság szerint soha nem vágytam Carment énekelni, mert úgy véltem, hogy mezzóként mindenki ezt kapja. Mára beláttam, hogy kár lett volna kihagyni, és a hangi adottságaim is „predestinálnak” Carmenre – és Delilára is. Nagy élmény számomra a rengeteg Bach és Mozart után Verdi Requiemje is, melyben az alázat és a Jóistenhez való közelség jelenik meg. A kisfiam többször rácsodálkozott arra, hogy minden előadás és fontosabb próba előtt imádkozom. Úgy érzem, hogy a kapott tehetségem odaajándékozásával nemcsak az embereknek, magamnak, hanem a Jóistennek is tartozom. Elváltan élek a fiammal, aki napról napra „visszahúz” a való életbe. Hálát érzek a balatonrendesi közösség iránt is, akik szeretetükkel szintén mögöttem állnak. Balatonrendesen – melynek idén leszek/lettem díszpolgára – nyolc éve minden nyáron jótékonysági koncertet adok, melyet a helyiekkel és a plébános atyával együtt koordinálunk, a bevételt pedig a templom felújítására fordítjuk.

A színpadon is „szerepet kap” Isten?
– Egyszer volt egy nagyon különleges élményem, amikor úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül a színpadon. Ez egy Bach-koncerten történt, amikor a műben egy nagyon nehéz részt kellett volna megoldanom, ami addig egyszer sem sikerült, pedig már pár év tapasztalat mögöttem volt. Imádkoztam, és közben letettem az Úr elé ezt a terhet, és megértettem, hogy ezt egyedül nem tudom megoldani. Ezzel együtt biztos lettem afelől, hogy segítséget kapok majd. Úgy is lett: azt éreztem, hogy az előadás alatt, az adott rész előtt valaki kézen fogott és vezetett. A színpadon állni és másoknak adni: szakrális élmény.

Hogy tudja egy díva hitelesen megjeleníteni a színpadon a nőiségét?
– Hát ez zsigeri kérdés. A Carmennél, illetve a kifejezetten női szerepeknél még nehezebb képviselni, például amikor a színpadi „femme fatale” asszony a magánéletben pont az ellenkezőjét éli meg. Az segít a női karakterek megformálásában, ha a színpadi partnerek férfiasak tudnak lenni. A művekben (is) szükség van mindkét nemre, mindkét pólusra – azaz az erős női karakter mellé erős férfi kell. Természetesen ez mindig keretek között történik, és arra a pár órára szól, amíg az előadás tart. (Egyébként ez sem könnyű: ki-be járni a darab és a valós élet között.) De hála Istennek nagyon sokat éneklek, mindennap dolgozom, és ugyan húsz éve állok a színpadon, de még úgy érzem, hogy hosszú út áll előttem, melynek része az is, hogy az igazán érett, női szerepek is most kezdenek rám találni.