Múltfeltárás a jövőért

 

– Miután a csarnoktemplom déli falán feltártuk a pokol, az északin pedig a mennyország falképeit, a nemzetközi érdeklődést kiváltó sikeren felbuzdulva folytattuk a freskókutatást. Az apszisban, az ablakzónában is komoly töredékekre bukkantunk: az egyik Keresztelő Szent János lefejezését ábrázolja, a másik pedig nagy valószínűség szerint János fejereklyéjének megtalálását. Az északi térfélen is ezzel kapcsolatos témák lehetnek, nyitottunk egy-két kutatóablakot, de kellene még egy teljes nyári szezon, hogy azt a freskóciklust is teljesen ki tudjuk bontani. Ezzel teljes képet kapnánk a kápolnáról. Minden egyébbel készen vagyunk. A munkába beleszóltak a szíriai belpolitikai történések…

Meddig jutottak a feltárásban, illetve a vár renoválásával?

– 2011 nyarán, amikor már mind a száznegyven misszió elhagyta Szíriát, mi voltunk az utolsó „harcoló alakulat”. Negyven-egynéhány fővel mentünk ki, és egy hosszú, komoly szezont sikerült teljesítenünk. Egyik legfontosabb eredményünk az volt, hogy a várhegy tengerre néző nyugati lejtőjén megtaláltuk egy körülbelül tíz hektár alapterületű középkori város nyomait, többek között városfal-, házmaradványokat és egy kápolna nyugati homlokzatát, bejárati köveit. Elképesztő mennyiségű freskótöredéket gyűjtöttünk itt össze, amelyekből kiderül, hogy a kápolna legalább kétszer ki volt festve, és legalább olyan kvalitású képekkel, mint a várbéli. Valószínű, hogy keleti mesterek készítették. A kis templom körül egy temetőre leltünk, ahol jó néhány érintetlen sírt is találtunk, amelyeket nem fosztottak ki, nem törtek fel, a sírkövek is a helyükön voltak, szépen összehabarcsozva. Jelentős embertani anyagunk gyűlt így össze. Az említetteken kívül elegáns lakóházakat is feltártunk, az egyikben legalább tizenhárom különböző kerámiamécses darabjait; előkerült egy „Ave Maria” feliratú kis ezüstbross. A temetőhöz tartozó ciszternában megtaláltuk a kápolna szentélyrekesztőjének töredékét; és egy gótikus zárszerkezetet, amelynek egy az egyes másolata most már a margati munkáinkat bemutató vándorkiállításunkkal együtt utazik.

Mit árult el magáról ez az „új” régészeti terület?

– E külső suburbium gazdag leletanyaga alapján egyértelműen kiderült, hogy csak a keresztes korban használták. Hatalmas új város volt, amelyet valószínűleg azt követően építettek, amikor 1188 nyarán Szaladin szultán hadjárata során elvonult a vár alatt, és felégette a közeli püspöki székhelyet. A forrásokból tudjuk, hogy a valeniai püspök ezután Margat várába települt át. Az elpusztított Valenia frontvonalba került lakói a muszlimok elől ugyancsak Margatba menekültek. Mivel a vár területén lévő településen már nem fértek el, a hegyoldalon hoztak létre egy várost, amely a leletek tanúsága szerint a XII. század végétől a XIII. század végéig állt fenn. Amikor egy nagy mészárlás következhetett, ugyanis a házak padlóin sűrű csoportokban találtuk meg a számszeríjak nyílhegyeit. Olyanokat, amelyek negyvenöt fokban elhajlottak, és olyanokat, melyek nem görbültek el, vagyis a szűk belső terekben valószínűleg puha felületet, húst, csontot értek. Találtunk egy korsót, amelyet több tucat töredékből „legóztunk” össze; lyuknyi rész hiányzik csak belőle, ahol a számszeríjjal átlőtték…

Kiváló és rendhagyó anyagról van tehát szó, amelyből megtudjuk, hogy e keresztes kori település története nagy valószínűség szerint az 1285 májusának közepén történt támadással zárult le. Többé már nem népesült be a terület. Míg a várban 1958-ig folyamatosan zajlott az élet, keveredtek a különböző kultúrák nyomai, addig itt egy „időkapszulába” zárva maradtak meg annak a száz esztendőnek az emlékei. 2011 októberében ezért még visszamentünk oda egy kis, elszánt csapattal, restaurátorokkal és pár régésszel. Két héten át más sem zajlott, mint e leletanyag ragasztgatása, fotózása, dokumentálása, hogy digitálisan minél több információt ki tudjunk menteni.

Az utolsó nyári szezonban még megtaláltuk a margati kápolnából a szomszédos fogadóterem emeleti helyiségébe vezető elfalazott lépcsőházat, ahova a muszlimok később a mihrábjukat építették, ezzel lezárva az említett épületrészt. A lépcsőház alján pedig körülbelül harminc-negyven kilónyi odadobált unikális középkori fegyvermaradványra akadtunk: összegyűrt, tömbösödött láncingekre, közel háromszáz különböző számszeríjlövedékre… – valószínűleg az utolsó ostrom idejéből. A Szíriai Kulturális Minisztérium engedélyezte, hogy körülbelül két tucat tárgyat Magyarországra hozzunk tanulmányozás céljából.

A szentföldi lovagvár egyszerre vall a középkor mindennapjairól, a kereszténység és a muszlimok összecsapásairól, a johanniták életéről, a rendtagok szigorú napirendjéről, hősiességéről, hitéről, a korabeli hadviselésről… Mit adott hozzá eddig Margat egyháztörténeti és egyetemes történelmi ismereteinkhez?

– Például bizonyítja, hogy a hadiépítészet terén nemigen volt mit tanulnunk a muszlimoktól. A szent helyek védelmére Európa sok pénzt juttatott az aktív harci zónába. Később innen vehetett át, vitt vissza hadászati mintákat. Oroszlánszívű Richárd a Szentföldről hazatérve hozott magával hajítógép-szakértőket észak-franciaországi várostromaihoz.

Ami ennél érdekesebb, hogy eddig öt keresztes fürdőhelyiséget találtunk a várban, ebből az egyik egy kétszáz négyzetméteres közfürdő. Vagyis a középkorban itt nem volt elmaradott a fürdőkultúra. És azt sem keletről vettük át, ahogy ezt korábban sokan állították. A szervezett vízgazdálkodás része volt az esővíz gyűjtése, szétosztása, tárolása, a szennyvízelvezetés, a csatornahálózat… – a tisztasági szempontok betartásával. Sok muszlim országban, rengeteg középkori erődben jártam, de ilyen komplex és profi módon kialakított rendszereket, mint a szíriai johannita várakban, sehol nem láttam. Nem Közel-Keletről vették a mintát, egyértelmű, hogy itt minden európai „gyártmány és technológia” volt. Gyanítom, hogy a johanniták, mint betegápoló rend, különösen nagy affinitást mutattak a higiénia iránt, mérnökeik kiemelt figyelmet fordítottak az ivóvíz és szennyvíz kezelésére a szentföldi extrém körülmények figyelembevételével.

Még egy szenzációs leletre bukkantunk a kápolna és az egykori dormitórium (a lovagok hálószobája), illetve a központi várudvar – időközben átboltozott – sarkában. A johanniták egy korábbi vár alapjaira emelték a maguk erősségét, és az említett sarkot temetőnek használták. Amikor a várudvarnak ezt a részét is beépítették, valószínűleg exhumálták „korai” halottaikat, és a maradványokat csontkamrákban helyezhették el. Valakit azonban ott felejtettek a kápolna alapozása és falazása közötti résben. Egy harmincötnegyven év körüli európai férfi volt, tökéletesen ép fogazattal. Arra, hogy johannita lovag lehetett, az utal leginkább, hogy semmit sem temettek mellé. A johannitáknak – a templomosokkal együtt – roppant szigorú szerzetesi életformát kellett követniük. Mindkét rend statútumában szerepelt, hogy a szegénységi fogadalomnak megfelelően semmiféle magánvagyonuk nem lehetett. Ha valaki meghalt közülük, és a fekhelyénél valami elrejtett apró személyes jellegű tárgyat találtak, tilos volt eltemetni az illetőt. Ezt a lovagot is csak egy darócruhába öltöztethették, még egy kis mellkereszt sem volt vele. Amennyire tudom, ilyen johannita sírt sem a Szentföldről, sem Európából nem ismerünk.

2012 januárjában (közvetlenül a Malév megszűnésének bejelentése előtt) még visszamentem Szíriába a fegyvermintákért, illetve a lovag koponyájáról készült részletes felbontású CT-felvételekért. Itthon a dokumentumok alapján, a Hungaria Nostra Alapítvány támogatásával jelenleg is dolgoznak a szobrászati arcrekonstrukción a Magyar Természettudományi Múzeumban.


 

Időközben kitört a szír polgárháború. Mit tud az ottani helyzetről, ismerőseiről, barátairól, és milyen állapotban van a margati régészeti körzetük?

– Minden háború közül a polgárháború a legkegyetlenebb, aminek Szíriában komoly vallási felhangjai is vannak. Keleti keresztény testvéreink jelentős része közvetlen életveszélyben van. A nyugat-európai média erről sajnos alig ír. Ezreket mészároltak le vagy üldöztek el otthonaikból különböző fundamentalista elemek. Őrült mennyiségű fegyver van az országban. Mint arról a média is tudósít mostanság, rengeteg a külföldi zsoldos, és jelentős részük az iszlám legszélsőségesebb ágaihoz tartozik. Itt körülbelül két és fél millió keresztény sorsa forog kockán. Ha minden összeomlik, a konfliktus átterjedhet Libanonra és a környező területekre. Ez azért is szomorú, mert e vidék a kereszténység bölcsője. Kelet-Szíriában körülbelül kétszázezer arámi anyanyelvű jakobita szír élt. Egyik odavalósi barátom például a bevásárlási listát is arámi gyorsírással skiccelte le a feleségének. Nekik sikerült elmenekülniük, Ausztráliában telepedtek le. A kisfiuk még tud arámiul, de az ő gyermeke ott már valószínűleg nem fogja megtanulni ezt az ősi bibliai nyelvet. A közösség szétszéled a világban. Nem tudnak arámi szentmisére járni, az óhazában templomaik elpusztulnak, évezredes liturgiájuk végleg eltűnik… Gyakorlatilag ugyanígy szűnt meg a virágzó iraki nesztoriánus kereszténység is.

A „mi régiónkban”, Margat környékén csak a tragikus események kezdetén, 2011 tavaszán voltak komolyabb összecsapások, de akkor csak én voltam kint. E többségében alaviták és keresztények lakta tengerparti zóna azonban jelenleg Szíria legbiztonságosabb része, ahova a harci cselekmények nem terjedtek ki. De eljutni oda igazi kihívás, hiszen a repülőtereket is szétlőtték, és az ország főútvonalai mentén is előfordulnak harci cselekmények. Most ideiglenesen szünetel a missziónk, csak én látogattam meg a barátokat, kollégákat, kinti hallgatóinkat augusztusban. Már eddig is úgy ismertek minket, magyarokat, hogy nem hagyjuk cserben a barátainkat a rosszban sem, s ez a kép a mostani nehéz helyzetben is tovább erősödött. Egyébként távollétünkben is épült-szépült a vár, mérnökeink tervei alapján elkészült a múzeumhelyiség. A Közel-Kelet feszültségeit, ingatagságát és súlyos problémáit látva fontos feladatunk, hogy a pusztuló „szabadtéri egyháztörténeti múzeumokból” kimentsük és dokumentáljuk azt, amit még lehet.

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem nemrég csatlakozott egy libanoni misszióhoz…

– A kasliki Szent Lélek Egyetemmel, a libanoni maronita egyház egyetemével közös kutatási, ásatási és restaurálási projektet indítottunk a Libanon-hegység legmagasabb csúcsaitól lefutó Kadísa-völgyben, a Csontváry által is megfestett cédruserdőknél. Az itteni legidősebb, ezerhatszáz éves fák még látták a bizánciakat és a keresztes seregeket! Itt található az UNESCO által világörökséggé nyilvánított völgyrész, ahonnan egyórás lefelé vezető sétával hatnyolc középkori kolostort, remeteséget érinthetünk. Mi a legszebb remeteségben, a Szent Kereszt-kolostorban kezdtük el a munkát libanoni kollégákkal. Egy hatalmas, húsz méter belmagasságú barlangcsarnokot képzeljünk el, amelynek keleti oldala még a történelem előtti időkben kiszakadt a völgybe. Gyakorlatilag egy nagy félkupola nyílik a szikla oldalában, amelyre a maronita szerzetesek valamikor a XI–XII. század fordulóján „rátapasztották” a kolostorukat. Egy kéthajós, kétapszisos kápolnáról van szó, ahol – utolsó, negyedik építési periódusa során – elképesztő színvonalú, meseszép freskókat festettek a vályogfalakra: egyebek mellett szenteket, egyházatyákat és egy csodálatos Angyali üdvözletet. E kápolna végveszélyben van, esik szét, a fellátogató turisták összegraffitizik… Fontos tehát, hogy felmérjük, megássuk és stabilizáljuk. Huszonnégy doboznyi lehullott freskótöredéket tártunk fel a porban; illetve elkezdtük a legveszélyeztetettebb freskórészek fixálását. A közös kutatási program keretében innen indulva szeretnénk kezelésbe venni a többi kolostort is. Ezekről zenével, ismeretterjesztő filmekkel ellátott 3D-és „túrák” is készülnek, amelyet bárki feltehet majd a számítógépére, és virtuálisan bejárhatja az útvonalat.

„Hazatérve” anyaintézményéhez: hogyan jöhetett létre, és milyen célokat tűzött ki a tavaly ősszel indult, pontosabban újraindított régészeti tanszék?

– A Pázmány bölcsészkarának újraalapítása, vagyis az 1990-es évek eleje óta tervbe volt véve, hogy régészet szakot is szeretne indítani az egyetem. Ennek lelki-szellemi alapja is volt, hiszen a magyar régészetet főpapok indították el: a XVIII. század végén Schönwisner István nagyváradi kanonok, aki a mai Flórián téren felfedezte Aquincumot; a XIX. század folyamán Ipolyi Arnold váradi püspök, vagy a magyar régészet atyjának is nevezett Rómer Flóris… Ők akkor egyből világszínvonalra vitték a hazai régészetet.

A diktatúra időszakát követően, fél évszázad kényszerű hallgatás után azért is volt – objektív és praktikus okokból egyaránt – rendkívül fontos a tanszék újraindítása, mert Magyarországon ma az egyik legnagyobb műemlékbirtokos és közgyűjtemény- kezelő a katolikus egyház. Az egyetemen alapvetően a keresztény régészettel foglalkozunk: a kereszténység hazai megjelenésétől Buda visszavívásáig terjed az érdeklődési területünk.

Katolikus egyetemként fontos feladatunknak tartjuk az egyházi tulajdonban lévő és az egyházhoz kapcsolódó műemlékek és régészeti emlékek szervezett kutatását, melyek eredményein keresztül lehetőségünk nyílik a keresztény kultúra széles körű megismertetésére.

Ugyanakkor olyan nemzeti és egyházi vonatkozású emlékhelyek kutatásával is foglalkozunk, ami az összrégészet számára is fontos. A modern képzés részeként kiemelt figyelmet fordítunk hallgatóink korszerű számítógépes és térinformatikai képzésére.

Az értékes régészeti emlékek, történeti épületek, gyűjtemények kutatása, kezelése, fejlesztése, a különböző beruházások elindítása csak a hatósági előírások betartásával történhet. Idetartoznak a beruházásokat megelőző feltárások és a felmérések is, amelyek szakszerű elvégzéséhez szakemberekre van szükség. A tanszék létrehozását az is indokolta, hogy az elmúlt évtizedekben gyakran feszült viszony alakult ki a legnagyobb műemlék-tulajdonosok, az egyházak, illetve a szakhatóságok között. Hallhattunk visszaélésekre utaló esetekről, szakmai hibákról is. Mint egyházi egyetemen dolgozó kutatóknak kötelességünknek érezzük közelebb hozni egymáshoz a műemlékek tulajdonosait és a szakmát. Meggyőződésünk, hogy az értékmentést és értékfejlesztést lehet úgy végezni, hogy azzal minden érdekelt fél elégedett legyen. Egy fontos kapcsolódási pont máris kínálkozik a nálunk folyó oktatásra építve: speciális képzési csomagjainkat szeretnénk felkínálni a szemináriumokban tanuló kispapoknak, akik onnan kikerülve felbecsülhetetlen értékű műemlékeket – Árpád-kori templomokat, barokk plébániákat, stb. – fognak kezelni.

A gyakorlatorientált, naprakész „régészeti-műemlékes” alapismeretek hasznossága ilyen esetekben azt hiszem, nem kíván további magyarázatot.

Emellett arra alkalmas hallgatóinkkal szeretnénk folytatni a keleti keresztény örökség mentését is. A Pázmányon komoly szakmai eredményeket felmutató arab tanszék működik, ahol többek között szír és arámi oktatás is folyik. Több hallgatónk járt már Szíriában, ahol az arab mellett az arámit is elsajátították. A legjobbakat a kelet-törökországi Mor Gabriel kolostorban, a püspök és a szerzetesek is oktatták. Vagyis folytatjuk a világegyházi missziót, hiszen a katolikus egyház kiemelt feladata a vallások, civilizációk közti párbeszéd és keleti keresztény örökségünk megmentése is.

Szíriában annak idején látták a lelkesedésünket, a többévnyi terepmunka eredményeit, megbíztak bennünk. 2006-ban ezzel a bizalommal kezdhettük meg a Szentföld legnagyobb lovagvárának feltárását. Így indult. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem pedig beállt az egyszerű tanársegédje vezette kis csapat mögé, úgy, hogy itt ekkor még semmilyen régészeti intézményi hátterük sem volt. Önkéntesekkel folyt a munka, barátságok szövődtek, és amikor eljött az idő, már volt mire építkeznünk. Lényegében Margatnak, a kitartó lelkesedésnek és a hallgatókkal közösen végzett csapatmunkának köszönhetően jöhetett létre a régészeti tanszékünk. Mire szeptemberben megindult az oktatás, már túl voltunk az első magyarországi tanásatásunkon a közeli Sárisápon, ahol egy ókeresztény sírkápolna feltárása közben „belefutottunk” egy nagyon jó állapotban megmaradt II. századi római szekérsírba…

Fotó: Major Balázs