Nevettünk. Nem a poént találtuk viccesnek, hanem a tényt, hogy idén sem hagyta ki. Ebben a pillanatban állt fel Pierre Anthon.
– Semminek sincs értelme, ezt régóta tudom – közölte. – Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá.
Majd egész nyugodtan meghajolt, s összepakolta a cuccát, amit nem sokkal azelőtt vett ki a táskájából. Búcsúzóul közönyös képpel felénk biccentett, és kiment, anélkül, hogy becsukta volna maga mögött az ajtót. Az ajtó elvigyorodott. Először láttam ilyet.
Az ajtó nagy, nevető pofának tűnt, ami elnyelne, ha arra ragadtatnám magam, hogy kövessem Pierre Anthont.”
Részlet II. János Pál pápa volt kábítószeresek körében elhangzott miséjének szentbeszédéből, 1980-ból: „A pszichológusok és a szociológusok szerint a legfőbb ok, amely a fiatalokat és a felnőtteket a kábítószer pusztító élménye felé vezeti, abban rejlik, hogy nincs világos és meggyőző erejű motivációjuk az élethez. Valóban, a biztos mértékek hiánya, az értékek pusztulása, az a meggyőződés, hogy arctalan vándorok vagyunk egy abszurd világegyetemben, bárkit az elkeseredett és csalódott menekülés útjára űzhet.”
Napjainkban valahol Magyarországon egy szupervíziós ülésen.
A szupervízió legizgalmasabb szakasza az a közös keresés, kutatás, hogy mi is kerüljön az aznapi munka fókuszába. Néha magától értetődő, könnyen beazonosítható problémák kínálkoznak. Most nem. Először valami hidegérzet suhan át a jelenlévőkön. A töredezett gondolatokból kibontakozik a tizenéves drogosokkal való munka szokatlan nehézsége. A profi stáb próbál szakszerűen fogalmazni, de a szakkifejezések mintha üresen koppannának: motiválatlan, hárító szülők; közönyös, kiégett tanárok; hiányos ellátórendszer és így tovább. Miután a probléma körbejárása, körülírása megtörténik, halkan elhangzik az elakadás beazonosított oka: a fiatalok tekintetében jelen lévő semmi.
Farkasszemet kell néznünk a semmivel…
