Gyermekmentés a közel-keleti országban

Január végén minden iskolát és boltot be kellett zárni a városban, s az állandó bombázás miatt az embereknek el kellett menekülniük az otthonukból, maguk mögött hagyva mindenüket. Leginkább Homs régi városrészét támadták, ahol többnyire keresztények éltek. Házakat, üzleteket, iskolákat és templomokat romboltak le vagy fosztottak ki. De persze sokszor a mecseteket sem kímélték. Februárban már családok ezreinek kellett menedékhelyet biztosítani a város aránylag biztonságos részén, amely a kormány csapatainak ellenőrzése alatt áll. Elsősorban a gyerekekkel kezdtek el foglalkozni, mert úgy gondolják, velük lehet majd újjáépíteni az országot.


 

 

Amikor Ziad atya egyszer az utcákon segített, észrevette, hogy egy kisfiú leskelődik egy fal mögül, s őt szólongatja. „Védj meg engem az orvlövészektől!” – mondta neki a kicsi. Kezdetben a gyerekek fadobozokból játék fegyvereket ácsoltak, és háborúsat játszottak. S mikor azt kérték tőlük, hogy rajzoljanak, a legtöbben tankokat, puskákat és halottakat rajzoltak. Ezt látták maguk körül, ebben éltek. Nem kis munka volt rábírni őket, hogy hagyományos játékokat játsszanak, például focizzanak, és szivárványt meg hasonlókat rajzoljanak.

 

A megbékélési központ mellett a jezsuiták iskolát nyitottak, s ezzel nemcsak a gyerekeknek tették lehetővé, hogy tanuljanak, hanem több tanárnak is munkalehetőséget biztosítottak. Claude Semaan harmincéves önkéntes arról mesél, hogy egyik nap bombázásra ébredt, és rohant a monostorba, bízva abban, hogy ott találja a gyerekeket. De nem voltak ott, már az iskolában ültek, s amikor kérdezte őket, miért, azt válaszolták: „Jöttünk, mert tanulnunk kell.” Még ha a golyók a fejük felett repkednek is, a gyerekekkel behúzódnak a menedékhelyekre, és torkuk szakadtából addig énekelnek, amíg a fegyverek el nem hallgatnak.

 

Persze továbbra sem minden gyerekkel egyszerű, főként azokkal nem, akik elveszítették egyik vagy mindkét szülőjüket. A tizenkét éves Rita édesapját fejbe lőtték, így most kómában van, édesanyja pedig idegösszeomlást kapott, és kórházban kezelik. A kislány a nagynénjével él, aki szintén menekült. Nem akar iskolába járni, gyerekekkel játszani, elutasít minden segítséget. De sokaknak a jezsuiták munkája jelenti a legtöbbet. „Az egyház minden, amink csak van, nélküle biztos, hogy kétségbeesnénk” – mondják. Ziad atya szerint a legfőbb feladatuk, hogy reményt adjanak az embereknek, amit sohasem szabad elveszíteni, még akkor sem, amikor ilyen kibírhatatlanok a körülmények.