Most, mikor ugyanúgy, mint mindig…

„Most, mikor ugyanúgy, mint mindig, / legfőbb ideje, hogy” – írja Tandori Dezső A damaszkuszi út című versében. A ballagásban mintha ugyanazt ismételnénk, amit mindig is tettünk, írjuk a megszokott köröket, az utolsó pillanatban valami mégis megváltozik: ki kell menni az udvarra, szembe kell nézni az ünneplő rokonokkal és ismerősökkel. Van ebben a gesztusban valami szemérmetlenül büszke, ugyanakkor félénk feltárulkozás is: itt vagyunk, ezek vagyunk, és legfőbb ideje, hogy… A folytathatatlanság bizonytalansága ránk telepszik, de még itt vannak a többiek, a jól ismert arcok, a kedves mosolyok vagy éppen a szigorú tekintetek. Ez még segít, de azután? Mi következik?

Nehéz ebben a határhelyzetben elengedni tanítványaink kezét, pedig tudjuk, hogy megbízatásunk eddig a pillanatig szólt. A teremben még szemben álltunk egymással, most egymás mellett haladunk. Innentől kezdve nem tanár és diák, hanem a saját damaszkuszi utunkon haladó egyenrangú társak leszünk. Vajon tud-e erőt adni az emlékezés a jövőhöz, voltak-e örök jelenként megélt pillanatai tanítványainknak, amelyek elvezethetik őket ahhoz a találkozáshoz, mely a Biblia tanúsága szerint Pálnak megadatott? Van-e bennük elég erő és akarat, hogy elbírják akár a megvakulást is az igazság felfénylésekor?

A liliomokat az oltárra helyezzük. Kilépünk a templom kapuján.

Ballagunk – az ismertből az ismeretlenbe.


a szerző pedagógus