Mosolygós volt, szerette az élet színeit…

Isztambulban I. Bartholomaiosz pátriárka emlékbeszédet mond. Münchenben és Hannoverben ökumenikus találkozók lesznek. Írországban, Horvátországban, Indonéziában, az Egyesült Államokban és Egyiptomban püspöki szentmisével emlékeznek. Bangkokban buddhista szerzetesek részvételét várják a megemlékezésre. A Fokoláre mozgalomnak 182 országban mintegy 140 ezer tagja van. Farkas Ferenc kilenc esztendeig Rocca di Papában, a mozgalom központjában, Chiara Lubich közelében dolgozott. A 45 éves férfit – aki világiként szerzetesi elkötelezettségű tagja a Fokoláre mozgalomnak – személyes emlékeiről kérdeztem.

„Leszerelésem után, 1987-ben találtak rám az élet nagy kérdései. A pécsi székesegyház hittanos csoportjában hallottam először a Fokoláre mozgalomról. A lelkiségi mozgalomról még nem lehetett szabadon beszélni…” Az akkoriban Pécsett élő, sportoló fiatalember odahaza, a bajai plébánián vette kézbe Chiara Lubich Legyenek mindnyájan egy című, Ausztriában megjelent könyvét. „Egy idős néni tekintett rám a címlapról.”

Két évvel később kapott hivatást arra, hogy „elkötelezetten, szűzként Istennek adjam az életemet a Fokoláréban”. A mozgalomnak Firenze mellett működik a nemzetközi iskolája. Olyan fiatalok kerülnek ide, akik a lelkiség mellett kötelezik el magukat. Kétéves, úgynevezett formálódási iskolán vesznek részt. „Ez az idő az életről szól, arról, hogyan váltsuk életre az igazságot, Jézus igéit.” Ennek elvégzése után, 1994-ben arra kérték, lenne-e kedve a mozgalom központjában kertészi munkát vállalni.

Farkas Ferenc a családból hozta a kertészkedés, szőlőművelés és borászat ismeretét. Korábban kertész-gépész végzettséget szerzett. „1994 végén érkeztem meg a Róma melletti kisvárosba, ahol öt különböző nemzetiségű fiatallal laktam együtt. Chiara Lubich lakóhelye a központ szomszédságában volt.”

A gyönyörű, kéthektáros parkhoz már korábbi élmények kötötték. „1989 elején fiatalokkal nemzetközi lelkigyakorlaton vettem részt Rómában. Felkerestük a közeli központot is. A mediterrán fák és bokrok látványa magával ragadott. Elkóboroltam arrafelé is, amerre csak a madarak, a kutyák és az egerek járnak. S álmodoztam: ha ott lehetnék kertész!” Chiara Lubichkal korábban már rengeteget álmodott Farkas Ferenc. „Egy alkalommal álmomban egy mezőn ültünk, velem volt egy másik magyar fiú, s hallgattuk, amit Chiara mond nekünk: bátran küldene minket bárhová a világba, mert tudja, megbízhat bennünk.”

Az első személyes találkozás alkalmával ugyanaz az idős néni tekintett rá, mint a könyv címlapjáról. „Mindig rendkívül természetesen viselkedett. Chiarának nem számított valakinek a társadalmi hovatartozása, mindenkit azonos módon szeretett – igen, szeretett. Az adott pillanatot élte, mindig az a személy volt számára a legfontosabb, aki éppen előtte állt. Ilyen módon is élte a mozgalom lelkiségét. Jelenlétében még inkább éreztem, ki vagyok én valójában.”

Vannak, akik istenítik Chiarát, leginkább a mozgalmon kívül, főként olyanok, akik kevésbé vagy egyáltalán nem ismerték. Legendáriumot formáltak köré. Ezeknek nincs semmi alapja.  „Találkozásaim vele elsősorban a kerthez kötődnek. Ott sétált el, vagy a kocsijával érkezett. Egyszer éppen a rózsát metszettem – zöldmetszést végeztem nyár végén -, néztem a virágot, milyen szépen mutat a növényen, gondoltam, nem bántom. Hátranéztem, Chiara állt mögöttem a kocsijával. Ránéztem, köszöntöttem őt, majd vissza a rózsára, újra rá… – »rózsám, leváglak«, és odanyújtottam neki.”Érezte, örömet szerez vele. Amikor valamelyik növény virágba borult, mindig vitt belőle Chiarának.

„Mosolygós személyiség volt, egyszerű és természetes. Amire azt mondjuk: normális. Az a tapasztalat, amelyet Isten adott neki 1949-ben – egyfajta belső, lelki megvilágosodás -, megmutatta számára a »teljes valóságot«. Ő szinte megmártózott benne, s egész életében – anélkül, hogy hozzátett vagy elvett volna belőle – ez sugárzott róla, ezt adta át, ezt közvetítette”.

Mindennapjai is tanúságtétellel értek fel. Hajnali négy körül kelt. Nagyon gazdaságosan osztotta be az idejét, amelyben mindig helye volt az imának és az elmélkedésnek. „Nagyon szerette a színes, szép dolgokat, ízlésesen öltözködött. Nála az volt a divat, ami örök: a mezők liliomai. Első társnőit is, akik a második világháború alatt megismerték, megérintette, szinte elbűvölte ez az ízléses, elegáns, ugyanakkor egyszerű öltözködés.” Kilenc év után, 2003-ban hagyta el Farkas Ferenc Rocca di Papát. „Előtte fölkerestem: Chiara, rövidesen elmegyek… Rám nézett, mondott néhány udvarias szót. S már sietett volna tovább. Mire utána szóltam: »Nem akarnál mondani nekem valami mást is, valami többet?« Erre megfordult: »Menj Magyarországra, szeresd az ottani családomat, a fokolariniket»”