Mitől jó egy iskola? – Kalazanci Szent József emléknapján

A kegyes iskolák rendje olyan viszonyok között született, amelyek párhuzamokat hordoznak Malála Júszafzai élethelyzetével. Kalazanci Szent József is ellenállásba ütközött azok részéről, akik a hatalmukat féltették egy olyan vállalkozástól, amely tudáshoz, neveltetéshez juttatja a szegény családok fiait. Ha valaki furcsállaná a félelmüket, annak van még mit tanulnia a világ menetéről.
A szegények ugyanis – vagy általánosabban fogalmazva azok, akik egy adott társadalmi és kulturális rendszerben ki vannak zárva a hatalomból – fenyegetést jelentenek a rendszer kedvezményezettjei számára, mert feltárják az adott rendszer belső igazságtalanságát.
Hatalomhoz juttatni a peremen levőket mindig szakadást idéz elő a fennálló rendszerben, mert az a valóság egy radikálisan új megközelítésének ad hangot. A szegények jelenléte – pontosabban: jelenlevővé tétele – átalakulást követel, mégpedig nem pusztán valamiféle felszíni „szociálpolitikai” helyreigazítást, hanem olyan átrendeződést, amelynek személyes mozgatóerejét bibliai szóval megtérésnek nevezzük. Kalazanciusnak része volt ilyen megtérésben, ezért ragaszkodott ahhoz, hogy iskoláiban mindig juttassanak elsődleges figyelmet a szegényeknek.
Kalazanci Szent József szerint nincs jó iskola a szegényeket kereső figyelem nélkül, nincs jó iskola a szegények jelenlétét igénylő megtérés nélkül. Amikor Kalazancius 1587-ben Rómába ment, még nem egészen így gondolkodott, más tervei voltak, mint amit a jövő tartogatott számára. Megtérése előtti célja az volt, hogy biztosítsa egyházi státuszát. Manapság talán pályázatot írna, nem feltétlenül kellene kilincselnie is, bár ki tudja. A lényeg az, hogy felelős pozíciót akart vállalni.
Az Urgelli egyházmegyében, ahol korábban püspöki titkár volt, a trentói zsinat reformdöntéseinek szellemében számos alkalommal felkarolta az oktatás ügyét. Bizonyára ez az érzékenység irányította a tekintetét a gyermekekre Rómában is. Volt már tudása arról, hogy ha képzi őket, akkor azzal a társadalmi gondok megoldásához is közelebb jut.
Érdekes számba venni útkereső kísérleteit. Először egyedül próbálkozik, aztán meglevő szervezetekhez fordul, köztük szerzetesi közösséghez is. Végül olyan társakat gyűjt maga köré, akik készek valami újnak nekilátni, és vállalják ezt a sajátos küldetést. Mert új és sajátos az a hivatás és küldetés, amelyre megtérése eredményeként rátalál.
A legemlékezetesebben talán ezek a szavai fejezik ki ezt az új és sajátos missziót: „Rómában megtaláltam Krisztus szolgálatának legjobb módját, ezeknek a szegény gyerekeknek a segítését. Nem is hagyom el semmiért a világon.” Amikor ezt mondja, már nem akar visszatérni hazájába Rómából. A szegény gyerekeket segíteni az Isten-kapcsolat, sőt a papi szolgálat megélése a pap Kalazancius számára. „Én, azáltal, hogy ezzel foglalkoztam — vallja egyik levelében az egyszeregy oktatásáról —, egyáltalán nem vesztettem el a papság méltóságát, amely a legnagyobb, amit csak elnyerhettem” (2161. levél).
Alighanem ennek a tapasztalata volt az, ami miatt Kalazancius úgy érezte, hogy új és sajátos küldetést kapott, és amelyről az élet is ezt az ítéletet mondta ki. Ezért nem sikerült azt sem egy már meglevőbe illesztenie, sem pedig olyanokkal együtt megvalósítania, akiknek az élete másról szólt. Velük csak olyan iskolát tudott létrehozzni, amely válogatott: hol a gyerek családjának a szegénysége volt akadály, hol az, hogy a fiatalnak nem csupán hittani ismeretekre volt szüksége. Amire Kalazancius vágyott, amit Istentől kapott hivatásként megélt, ahhoz közösség, saját közösség kellett. Olyan társak közössége, akik ugyanazt akarták, mint ő: teljes egészében a gyerekeknek szentelni magukat. Mégpedig annak a gyereknek, aki megadatik; annak a gyereknek, akit útjukba küld a Gondviselés; annak a gyereknek, akinek az önállónak teremtett világban kell eligazodnia.  Az így létrejövő mű bizonyult fenntarthatónak. Az ilyen közösségre bízott iskola lett időtálló.
Kalazancius nem akart válogató iskolát, ő a szegényeknek kívánt iskolát nyitni. És érdekes módon az ő iskolája lett felkapott és a tehetősebbek körében is keresett. Ez az iskola lett a jó iskola mindenki számára. Kalazancius példája azt mutatja, hogy az az iskola marad meg, mert az az iskola jó, amely közösségi, vagyis amely nem válogat. Példája azt is megmutatja, hogy az az iskola tud nem válogatni, amelyet olyan közösség éltet és tart fenn, amelynek tagjait ez az „adom magam és befogadok” felfogás és hit jellemzi önmagukban is, vagyis akik — ismét bibliai szóval élve — szegények.
Ennek legmélyebb oka alighanem az, hogy az a „peremre költözés”, amelyet vállalkozása, a szegényeknek nyitott iskola megtestesített, másként nem tudott — és valószínűleg nem is tudhatott — fennmaradni. Ugyanis olyan mérvű bizonytalanság és kitettség jár együtt vele, amelyet csakis közösségben képes elviselni az ember. De paradox módon ennek a kitettségnek és bizonytalanságnak a vállalása olyan feladat, amely magának az emberi létnek a velejárója. Legalábbis az evangélium ezt állítja az emberről.
Jézus azt mondja: „Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti. Aki elveszíti értem és az evangéliumért, az megmenti életét” (Mk 8,35). Csak a keresztény ember életét jellemzi ez? Nem úgy van inkább, hogy az élet alapvető jellemzőjét mondja ki Jézus? Mintha azt mondaná: az marad meg, amit odaadsz. Merj nagyvonalú lenni. Merj kilépni magadból, túllépni magadon. Több vagy „kis mái magadnál”. Ez nem csak Jézus követőire érvényes. És Jézust követni – Jézust Urunknak elismerni – alighanem pontosan úgy lehet, hogy elkezdünk Jézus szerint embernek lenni, vállaljuk a kitettség és a bizonytalanság, a mindenkori rendszereinkből való kilépés kockázatos, de áldott emberi feladatát.
Csak az marad meg, amit odaadsz. Csak az marad meg, amit közreadsz. Embernek lenni az evangélium szerint annyi, mint közösségi lénynek lenni, azaz túllépni magamon, találkozni a többiekkel: maradéktalanul beadni magam a közösbe, és korlátok nélkül befogadni a többieket.
Az iskola nem pusztán ismeretek átadásának a helye, hanem az emberré válás terepe. Az a tér, ahol az emberséget „tanuljuk”, tanulunk emberré lenni, a gyakorlatban, a találkozásokban.
Kalazanci Szent József szerint azok tudják megnyitni az emberség tanulásának közösségi terét, akik vállalják az emberré válás feladatát, úgy, ahogyan Jézus evangéliuma bemutatja. Az az iskola a jó iskola, amelyet egy ilyen közösség tart fenn, ilyen közösségként működik, és ilyen közösség kialakulását szolgálja.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.