Lakásainak, egykor homályba, immár feledésbe merült albérleti szobáinak helyszíneit járjuk be: a realitás fakuló tanújelei után nyomozunk, a verstónusokban megörökölt, izzó lángszínek meghitt kontrasztjait keressük a tapintható világában.
A professzor úr, Laci bátyánk máskülönben előszeretettel nevezi monográfiapótló köteteknek cikkgyűjteményeit. Joggal, hisz Juhász Gyuláról, Tömörkényről, Móráról, József Attiláról és legfrissebben Radnótiról egybegereblyézett írásai – fél évszázad időrendbe szedett termése ezúttal – ha nélkülözik is az egyetlen életmű kibetűzésében fogant akadémiai szakmunkák homofón egyöntetűségét, másfelől az aprómunka során előkerült adalékok eredeti ízével örvendeztetik meg mégis az életmű érdeklődő hívét.
Péter László sorsa önmagában is irodalom- és társadalomtörténeti példázat, pályája kényszerűen szűkös keretei közt vált az aprólékos pontosság mesterévé, másoktól szóra sem méltatott jelentéktelenségek napvilágra hozó megtisztogatójává, a kanonikus, szükségképp nagyvonalúsító recepció élő lelkiismeretévé.
Ez teszi épp gondolatébresztővé Radnóti-kötetét. Nem reked meg az egyszeri felvetések szintjén. Fölismerései arra indítanak, hogy összevessük őket a saját versélményünkkel. Mert lett légyenek bár a Radnóti ihletői a tápai rét vagy a szeged-temesvári vasúti töltés pipacsai, bennem a magyar költészet talán legszívbemarkolóbb optikai megoldása ver fájdalmas visszhangot ezen a centenáriumon. Éppen a szegedi egyetemi évek egyik helyszínének, a Bánom-kertsori Libalegelőnek különös perspektívája köszönt rám nemrégiben kiállításon, majd kötetben is. A fölrobbantott vasúti híd képe, ahogy az amerikai felszabadítók tárgyilagos fedélzeti optikája rögzítette: térben és időben pár lépésnyire Radnóti fiatalkorának napjaitól, egy időben a Város hatodik bombázásával, amiről eddig az óvóhelyen összebúvó Anyám- és Nagyanyámtól hallottam közvetlen közelségből.
S mi föntről pusztítandó vasút vagy gyárüzem… Légypiszokként sokasodó fehér pöttyök egy mérnöki precizitással kirajzolt koncentrikus körben. A lehetetlenségig pontos pillanatfelvételnek a Tisza kanyarulata kölcsönöz ritmust. A Város geometriája, sorsok szőttese sötét pincékbe bújó otthoniakkal és messze elesettek hiányával, bűntelen költők városa a magyar folyó partján. A Bokor utcai ház mindjárt a második körben. Lángoktól ölelten.
Ki gépen száll fölébe… A K-20 fedélzeti masina objektívképének ellenében illatok, érzések, nosztalgiák és félelmek egész sora ébredt föl bennem messzeringón a gyerekkorból, amely a régi Libalegelő közvetlen közelében, a paprikaszagban, a hullámozva parázsló alföldi katlan csalóka horizontján, a szentmihálytelki haranglábhoz térdeplő búzavirág- és pipacsszőnyeg káprázó színeiben és a rendező pályaudvar elhagyatott sínpárjai fölött csőszködő bakterház kútcsobogásában titokzatos módon együtt itta magába az otthon, a magyar föld jószagú, meghitt ízét a Radnóti-vers képeivel.
Látnok a költő. Pokolra-égre száll, gépmadarakkal viaskodik, lelkének fényérzékeny lemezébe a pusztító jövő rémlátásai égnek. De néha a természet tanul a verstől. Felissza magába a képet. Radnóti pipacsai ma is itt izzanak Szegeden, zendülőn, vérpirosan.
