„Mit felelsz, ha választ kér a kor?”

„Hát örüljek, hogy egy napja az évnek
az enyém, a sajátom egészen,
s hegyi szél, pörgő falevél meg szőlő
kiáltja szét születésem?”

Amikor 1917. október 5-én Jablonczay Lenke és Szabó Elek lánya megszületik, lángol Európa. A debreceni bábaképezdében az orvosok a haldokló katonák és a szülő nők között szolgálnak felváltva. Dúl az első világháború, a cári Oroszország összeomlik, alig több mint egy hónappal később kitör az októberi forradalom, az éppen ötvenéves Monarchia fennállása utolsó évébe lép, a trónon a harmincéves, a béke lehetőségeit hasztalan kereső IV. Károly, az utolsó magyar király. A magyar irodalomban pedig ezt hozza az 1917-es esztendő: Arany-centenáriumot ünnepelnek, a tizenkét éves József Attila papírra veti első verseit, Kosztolányi Dezső megírja a maga „harminckét éves vagyok” költeményét márciusban – idillt ábrázol a világégés közepén, Ady tollából megszületik az Emlékezés egy nyár-éjszakára, Babitsot beperelik – istenkáromlással vádolják a Fortissimo miatt.
Ezek a kezdet díszletei. És az életút kilenc évtizede nem kevésbé vész- és viharterhes világban telik: újabb, még veszedelmesebb háború következik, melyet az újjáépítés lázas hite, majd a keserű csalódás és az elhallgattatás követ. Később mégis tűrik, műveit generációk olvassák majd és adják kézről kézre, számtalan nyelvre lefordítják, rangos hazai és külföldi elismerésekkel jutalmazzák. A gazdag, „borzasztólag szép pálya” Vörösmarty Mihály halálának napján ér véget, 2007-ben, könyvvel a kézben.
Szabó Magdára emlékezünk.

Az író élményanyaga számtalan forrásból táplálkozik. Szabó Magdára gondolva szavak hangzanak fel bennünk – varázsszavak, varázsnevek, melyek az irodalommá vált élet forrásvidékeire visznek: Debrecen, ókút, Abigél, Szobotka, ajtó, bárány, Jablonczay Lenke, tündér, Tihany, régimódi, Katalin utca, őz, Cili, Dóczy-intézet.
„Ha bízik bennem, kövessen az olvasó. Nem félelmes látogatás lesz ez az út, inkább olyan, mint egy nyomozás, míg kiderül, kinek árnya miképp épült bele egy író életművébe. A Jajgatás tava csendes, egyetlen árny se könnyezik, nincs itt félnivaló, se szomorúság. Az igazság, egy élet vagy életmű háttérzenéje sohasem szomorú.” Az egész Szabó Magda-i műre igazak és jellemzők e sorok, melyek a Mézescsók Cerberusnak című novelláskötethez íródtak. Az igazság sohasem szomorú, mert az igazság jó; a regények, novellák az életút meghatározó történésein, élményein, érzéseken, jellemeken, magatartásokon való tűnődések.
„Minden könyvem kiindulópontja a gondolat (…) az az egyetlen igazság, ítélet, figyelmeztetés, amelynek kimondása írásra késztet” – vallotta Szabó Magda 1962-ben. Hozzátehetnénk még: és írásra késztette a féltés is. Regényeiben mindig az ember méltósága és szabadsága – legtöbbször annak megsértése, megsebzése – áll a cselekmény középpontjában. A Pilátusban arra kér, vigyázzunk az öregekre, az Abigél a béke drága kincséért kiált, a Freskóban egy nemzedéket sirat el az író, saját nemzedékét, melynek művészei nem lehettek művészek a korban, melyben élniük adatott. A Disznótorban anyja elrabolt gyermekkoráért perel. Az ajtó a határok, a teljes, csorbítatlan személyiség maga szabta határainak tiszteletben tartására és óvására figyelmeztet. A szemlélők szerelmes vallomás a hazáról. És a magyar hazán belül ott a szűkebb: „A haza, nyilván holtig, mindig csak Debrecen.” A regények közül elsődlegesen a Régimódi történetből, az Ókútból és a Für Eliséből ismerhetjük meg a hajdani cívisvárost, a XIX. századbelit és a XX. század elejit, valamint a két világháború közöttit; az édesanya élettörténetén keresztül, valamint úgy, ahogy az a gyermek, majd fiatal lány Szabó Magda tudatában rögzült, ahogy azt a mindig hazahúzó ragaszkodás, az emlékek után kutató és azokat a lélekbe záró vágy rögzítette.
„Ég és föld között szinte mindig fúj a szél, a szél jobban összefogja emlékeimet az adatoknál. Keleti ez a szél, így fújhatott valamikor Szalontán is, éppen így, leheletére más is felemelte a fejét, ha megérezte Budapesten, főképp ha elzörgött előtte egy messziről jött alföldi szekér. Ez a szél másfajta esőt hoz, pusztai permetet, ha bekötött szemmel vezetnének el a Hajdúságba, és semmi jel nem mutatna arra, hol vagyok, a szélről és az esőről megismerném, hová hoztak – mióta élek, szeretem a pusztát.”
Szabó Magda szép szövésű szövegeinek olvasása lelki és szellemi élmény egyaránt. Az Ókútból tudjuk, hogyan ejtette őt rabul az első önállóan olvasott vers, Arany V. Lászlójának varázsos szövege. Épp így képesek rabul ejteni Szabó Magda mindig pontos és klasszikusan zárt szövegei és történetei.
Esterházy Péter „irodalmunk utolsó nagy­asszonyá”-nak nevezte őt, akinek „minden sorában ott van a műveltség természetessége és hiányának azonnali kritikus fölismerése, az emlékezés pontossága és generációjának szinte sorsszerű igényessége. Egyáltalán: a tudás, a tudni akarás magától értődősége, és ennek magától értődő lehetősége; a tanulás és tanítás értelme, a tanulás és tanítás ethosza.”
Az irodalom erős tartóoszlop, nekivethetjük a hátunkat viharok idején is. Az irodalom ünnep. Ezt tanítja Szabó Magda. Ámulunk, csodálkozunk, örvendezünk a nyelv, a szavak erején, amikor valami olyat közölnek, amit talán érzünk, élünk, de magunk megfogalmazni képtelenek volnánk. A kétszáz éve született Arany János bármelyik balladája vagy „őszikéje” fölemel, képes ünnepet teremteni. Ahogy a száz éve született Szabó Magda szövegei is.
„Könyv nélkül nem létezik igazi otthon” – mondta az írónő. A Megmaradt Szobotkának című különös regényben pedig, amely egy szerelem, egy házasság története, ezt árulja el az olvasónak: „A mi otthonunkban nem zárult nap versolvasás nélkül.” A két ember, Szabó Magda és Szobotka Tibor ünnepet teremtett egymásnak a verssel, az irodalommal. Ahogy hajdan abban a debreceni otthonban, amely az Ókútban tárult fel először a világ előtt, az anya és az apa, Jablonczay Lenke és Szabó Elek ünnepet teremtettek egymásnak és gyermeküknek. „Úgy kaptunk egymástól versidézetet, regényből kiragadott sorokat, egy dallam töredékét vagy egy képmellékletet, mint más helyen a bonbont, s úgy is fogadtuk, az átélt szépség tudatával.” Egy alkalommal Tihanyt kapta névnapján ajándékba a kislány édesapjától, „csak azért, mert olyan lélegzetállítóan szép” volt a látványa a túlpartról. Szabó Elek és Jablonczay Lenke szabadsággal, állandó, minden gondon felülkerekedni tudó derűvel, művészettel rakták tele gyermekük „batyuját”, tündérgyerekkort ajándékoztak neki.
„Az, hogy megkaphattam azt a műveltséget, aminek a birtokában élek, az az én szüleim csodája. Az, hogy harmonikus és ragyogó és soha vitát és hangos beszédet nem ismerő, derűs otthonban nőttem fel, aminek a fénye máig elkísér, az is a szüleim csodája. Az, hogy művelt emberek között éltem kezdettől fogva, az, hogy könyvek vettek körül, az, hogy nem hagyták soha, hogy a kérdéseim válasz nélkül maradjanak; hogy irányítást kaptam, és azt a humort, amit egy olyan gyereknek mindenképpen meg kell kérnie a szüleitől és az élettől, akiből valaha művész lesz.”
Szabó Magda művész lett, író lett, aki élete meghatározó szereplőinek, minden szeretett embernek könyvben állított felejthetetlen emléket. A szüleinek az Ókútban, a Régimódi történetben, és a Für Elisében, Szeredás Emerenc-Szőke Juliannának Az ajtóban, férjének a Megmaradt Szobotkának című műben, amelyben úgy egybeolvadnak a házastársak és írótársak szövegei, olyan egységben, ahogy a két élet véglegesen és teljesen egybeforrt.
„Ha a holtomiglan-holtodiglannak volt valaha értelme, és valaha biztos volt, mi élő tanúi vagyunk annak, mi maradt meg ebből az értelemből, s talán egyszer holt tanúi leszünk annak is, hogy az igazi szerelem a halálon túl is tart és él. Szeretlek, szeretlek. Nem is csak úgy, mint férfi a nőt, mint férj a feleségét, hanem mint vízbe fúló a megmentőjét…”
A regények mellett ne feledkezzünk el a novellista, az esszéista vagy a drámaíró Szabó Magdáról sem. Az életmű jelentős esszéit gyűjtik egybe a Kívül a körön és a Merszi, Möszjő című kötetek. Ezekben egyrészt az irodalom, a magyar történelem, a keresztény hagyomány, az oktatásügy problémáit elemzi az irodalomtörténész, a bölcsészdoktor, a tanár, másrészt megkapóan szép emberi gesztusokat, pillanatokat rögzít. A novelláskötetek (Alvók futása, Mézescsók Cerberusnak) humánummal teli történetei az ember és a világ féltéséről, a művészet és az irodalom életet, létet gazdagító erejéről tesznek tanúságot. Drámáiban történelmünk egy-egy sorsfordító pillanatát gondolja és írja újra Szabó Magda (Az a szép, fényes nap, Béla király, Kiálts, város!) vagy irodalmunk egy-egy különleges, nagy alakján és életművén töpreng (A macskák szerdája, Sziluett, Fanni hagyományai).
És hogy mit üzen ez az életmű? Mit felelt az író a kornak, amely választ kért? Egy interjú során így fogalmazta meg a célt, munkássága, hivatása célját – amely tulajdonképpen minden hivatás célja –: „Hogy mindig épüljön valami az emberben, ne rombolódjék.”
Fölmutatja egy nemesebb világ lehetőségét. És megmutat bátor, szép, makulátlan jellemeket: Cilit, talán legszebb nőalakját (Für Elise), Blankát, aki „semmit sem tudott, csak szeretni, de azt tökéletesen” (Katalin utca), Möszjő-Kőnig tanár urat, aki „annyi vért, kínt és halált látott az első világháborúban, hogy nincs ereje kezét büntetésre emelni arra, aki nem készült a leckéből” (Für Elise, Abigél).
Szabó Magda retteg az emberért, ezért a törékeny teremtményért. És azt kiáltja: „Ne bántsd!” Ezt kiáltja minden műve a másik ember, a felebarát vonatkozásában. Saját magunk vonatkozásában pedig az édesanyjától tanult leckét ismételgeti egyre: „Ne félj!” „Mindennel, amit írtam, írok, segíteni akarok abban, hogy tisztább, szebb, becsületesebb legyen az élet. (…) Bárhogy fogalmazom, ugyanazt üzenem: Vigyázz a világra!”