Este indultunk el. Az egyik nap a VIII. kerületbe, a másik nap a IX. kerületbe mentünk. Még karácsony előtt történt mindez. Ajándékcsomagokat vittünk, amelyeket a Golgota Keresztény Gyülekezet tagjai állítottak össze a lányoknak. Volt azokban minden: tusfürdő, intim lemosó, sampon, ruha, könyv és egy kis édesség is. „Ezek nagyon kedves ajándékok – mondta az egyikük. – Az érdekvédőktől rendszerint csak egy rakás óvszert kapunk…” Az OM, azaz az Operation Mobilisation nemzet- és felekezetközi missziós szervezet busza, a Bus4Life (Busz az életért), amely az ajándékokat szállította, éppen egy budapesti hajléktalanmisszióból jött, előtte pedig Romániában szolgált, és szinte már egész Európát bejárta. Ez a mozgó missziósközpont könyvesbolttá, mozivá vagy akár kávézóvá is átalakítható. Szinte minden lány felszállt a buszra, ahol Horváth István, az Aliansz, a Magyar Evangéliumi Szövetség munkatársa várta őket, mikulásruhában, dalokkal, gitárral – és egy kis tanítással. Azóta is a történteken gondolkodom.
Hogy talpra álljanak
Az első a VIII. kerület. Szakad az eső, nehezen találunk parkolóhelyet, az utcák néptelenek. De lassan mégis előbújnak valahonnan a lányok, akiket a Névtelen Utak munkatársai barátnőként, öleléssel fogadnak. Ildi, a szolgálat vezetője több mint tíz éve foglalkozik prostituáltakkal. 2001-ben úgy érezte, hogy elhívást kapott: menjen ki az utcalányok közé, és mondja el nekik, hogy Isten őket is szereti, és számukra is van hely az országában. 22-es asztal – ez a szolgálat neve, Máté evangéliumának 22. fejezete alapján. Ebben a példázatban küldték ki a szolgákat az utakra, hogy hívjanak meg a királyi menyegzőre mindenkit, akit csak találnak. „Eleinte csak az utcákat jártuk, és beszélgettünk a lányokkal, teát, kávét, esetleg tanácsot adtunk nekik – meséli Ildi –, de aztán arra gondoltunk, többet is tehetnénk értük.” Azok számára, akik szeretnének szabadulni ebből az egészből, úgynevezett kilépő-, avagy felépülési programot indítottak. Ennek mintája a szexuális kizsákmányolás és emberkereskedelem áldozatává vált fiatal nők és gyermekeik rehabilitációjával foglalkozó, keresztény hátterű Servants Anonymous (SA) Foundation programja, amely egyébként 1989-ben, Kanadában, Calgaryban született, miután egy asszony befogadta a házába a prostituáltakat. Azok a nők dolgozták ki a programot, akiknek sikerült kikerülniük a prostitúcióból. Szakemberek segítségével tapasztalataikat egyfajta tananyaggá alakították át, hogy segítsenek az érintett nőknek a felépülésben. Azóta már az USA-ban és Nepálban is elindították a projektet, Európában pedig elsőként Magyarország vette át. A Névtelen Utak Alapítvány 2013 tavaszán nyitotta meg a Szép Kikötő nevű házat, ahol a lányok talpra állhatnak. Hatan lakhatnak itt, egyágyas szobákban, és ha valaki édesanya, a gyermekét is magával hozhatja. Általában tizennyolc és harminc év közöttiek kerülnek ide, és a lányok ebben a házban nemcsak hogy biztonságban lehetnek, de életvezetést tanulhatnak, és ösztöndíjat is kapnak. Az alapítványt egyelőre az SA Foundation támogatja, de üzleti vállalkozást szeretnének indítani, hogy anyagilag függetlenné váljanak. Nepálban például ékszereket készítenek és értékesítenek a programban részt vevő nők.
„Amikor kimegyünk, tiszteletben tartjuk az utca törvényeit. Ha azt mondják, hogy menjünk onnan, elmegyünk. Ahogy egy lány mondta: ne haragudj, nem állok szóba veled, mert nem akarok rosszat sem neked, sem magamnak” – meséli Ildi. Ezért az alapítvány munkatársai az utcán nemigen beszélnek a programról, inkább segítőszervezetek telefonszámát osztják szét, amelyek aztán hozzájuk irányítják a lányokat. A felépülés általában hét évig tart, de már az első évben eljuthatnak a lányok odáig, hogy igazi munkájuk legyen, s a következő években már akár önálló életet is élhetnek. Persze ilyenkor is van utógondozás, nemritkán Skype-on keresztül, de Ildi álma az, hogy legyen egy hat-nyolclakásos apartmanjuk, ahol a nők lakást bérelhetnek, és így a közelükben maradhatnak. A program egyébként elég szigorú a lányok számára. Annak, aki hármas szintű vétséget követ el – például drogozik –, azonnal el kell hagynia a házat. Három hónap múlva ellenben visszatérhet, akár hétszer is, de csak akkor, ha megindokolja, hogy mit tanult a hibájából. Ildiék persze a távollétében is tartják vele a kapcsolatot. Jellemző, hogy a lányok néhányszor visszaesnek, vagyis ismét kiállnak az utcára, mire végleg eldöntik, hogy nem ezt akarják valójában.
Nem gondoltam, hogy én is érek valamit
Andi és Zsuzsi már túl vannak az első szakaszon. Mindketten dolgoznak. Andi például takarít, és a barátjával él. Zita viszont arra vár, hogy leteljen a három hónap, és addig hol itt, hol ott húzza meg magát. „Haza nem mehetek, mert akkor anyám azt mondja, hogy takarodjak ki az utcára” – mondja.
Leülünk a buszban egy asztalhoz, teát kortyolunk, és a lány mesélni kezd:
– Az egyik nap egy férfi olyasmit kért, amire azt mondtam, nem teszem meg. Többet ajánlott, de mondtam, hogy akkor sem. Aztán annyit ajánlott, hogy mégis belementem.
– De mit kért tőled?
– Nem szexet akart, hanem azt, hogy hadd verjen meg. Látnád a hátamat…
– Te jó ég, és mennyit fizetett ezért?
– Százezret. És már megint hívott, hogy jönne. De azért ez tényleg beteg dolog.
Máskor is megesett már, hogy bántották a lányt. „Ez benne van” – mondja. Zita elmúlt harminc, tizennégy éves volt, amikor az utcára került. Kisbabakorában intézetbe adta őt az édesanyja, és amikor kivette, prostituáltat csinált belőle. „Nálunk az egész család ezzel foglalkozott – árulja el. – Mindig azt mondták, hogy manapság másból nem lehet megélni.” Volt, hogy Zita tartotta el az egész családot, klienseit az otthonukba vitte, ahogy a család többi nőtagja is. Olyankor a többiek kimentek, merthogy mindannyian egyetlen szobában éltek. „Zita, voltál már szerelmes?” – kérdezem. „Egyszer – válaszolja –, de az a fiú is csak kihasznált, kiderült, hogy csak a pénzem kellett neki.” Zitának van egy kisfia, nem tudja, ki az apja. Mielőtt megszülte, több abortusza is volt. Teréz anya nővérei győzték meg arról, hogy tartsa meg ezt a gyereket. (A szeretet misszionáriusai ugyanis szintén szolgálnak prostituáltak között, illetve a Jó Pásztor-nővérek és a Jézus Kistestvérei is foglalkoznak utcalányokkal.) „Helyes fiú” – mondom, miközben Zita a gyerek képét mutatja a telefonjában. A nyolcéves fiú hetes iskolában tanul, de a hétvégéket az anyjával tölti. Zita drogfüggő. „Ezt máshogy nem lehet bírni” – vallja. De ebből is szabadulni szeretne. „Lelkileg hogyan esett neked mindaz, ami történt veled? Meg tudnád fogalmazni, mit tett a nőiségeddel?” – kérdem. „Azt a szót, hogy önértékelés, és azt, hogy értékes vagyok, Ildiéktől hallottam először – mondja. – Nem tudtam, hogy van ilyen, és azt sem gondoltam, hogy én is érek valamit.” Úgy néz ki, Zita hamarosan dolgozni fog. „Nem akarok másoktól függeni, önálló életet akarok élni, végre tényleg új életet szeretnék kezdeni” – jelenti ki.
Találkozás Istennel
„Gyermekként tanuld meg, hogy önző nem lehetsz…” – énekli a buszon István, a Mikulás, Zsuzsi pedig könnyezni kezd. „Kérdezhetek valamit? – szólal meg a dal végén. – Veletek volt már olyan, hogy akkor jöttek a legnagyobb nehézségek, amikor átadtátok magatokat Istennek? Annyiszor volna könnyebb a rosszat választani, és olyan nehéz a jó úton maradni…” Hát ez az. Ildi mellett az egyik segítő ugyancsak több mint tíz éve foglalkozik utcalányokkal. Mindig elmondja nekik: „Istennek terve van a ti életetekkel is, és benneteket is szeret.” Zita azt mondja, ezt olyankor hiszi el a leginkább, amikor arra gondol, hogy olyan emberek vannak körülötte, mint az alapítvány munkatársai. Ott, a buszon a bennünk lévő békéről és a magunknak és a másiknak való megbocsátásról beszélgetünk a lányokkal. „Az a legnehezebb, megbocsátani” – ebben mindnyájan egyetértenek.
Időközben megérkezik Mari is, a lányok segítik fel a buszra. „Ő az édesanyám” – mutatja be Zita. Az asszony elmondja, hogy a kedvenc bibliai alakja Mária Magdolna, és az első ige, amelyik megérintette, ez volt: „A megroppant nádszálat nem töri össze, a pislákoló mécsbelet nem oltja el…” (Mt 12,20) Az pedig, amikor először megtapasztalta Isten gondviselését, úgy történt, hogy elhatározta: felhagy a prostitúcióval, de napokig nem volt mit ennie. Talált valami régi tésztát a szekrényben, de azt sem várta meg, hogy megfőjön, nyersen kezdte enni. Karácsony volt. Aztán egyszer csak hazaállított az unokája egy nagy szatyor ennivalóval, amit az iskolában adományként kaptak. „Egy gyerek képében jött el hozzám Isten, láttam, ott volt a szemében, tiszta volt a tekintete” – mondja, és sírni kezd. Rögtönzött tanúságtétele után nem tudom, mit gondoljak: ez az asszony az, aki a saját lányát az utcára zavarja?
Mintha egy kicsit szeretnének
Emma néni már több mint húsz éve ismeri őt. Emlékszik, amikor egy nap kinn ültek a téren, Zita még kislány volt, és egy férfi egyszer csak elvitte őt. Az anyja azt mondta, csak a nagybátyja, valamiben segíteni kell neki, ezért mentek el. Mari zenész cigánycsaládból származik, édesapja a muzsikálásból tartotta el hat gyermekét. Négyéves volt a kislány, amikor a férfi meghalt. Ekkor az anyja intézetbe adta Marit, aki jól tanult, sportolt, gitározott. Szakmát is szerzett, és leérettségizett, majd tizennyolc évesen hazakerült. Otthon azt tapasztalta, hogy csak addig kell az anyjának, amíg pénze van. Egyébként senki nem törődött vele. Hogy ne kelljen otthon lennie, kijárt a falu végére, ahol megálltak neki az autósok, és olyan messzire vitték, amennyire csak akarta. De ezért persze fizetnie kellett… Később pedig már neki fizettek. Mari egy ideig a ruhagyárban dolgozott, közben megismerte első élettársát, aki sokszor bántotta őt. Több gyereket is szült neki, de intézetbe adta őket, és egy másik férfival Pestre költözött. Mari húsz éve él Lacival, akinek az egész családja prostitúcióval foglalkozott, és mivel kellett a pénz, a férfi Marit is az utcára küldte. Ő tartotta el Lacit. „Mindennap elmondja, hogy az vagyok, és az is maradok, de akkor is hűséges leszek hozzá – mondja. – Tudod, mi megvetett nők vagyunk, senki nem gondol arra, hogy nekünk is van lelkünk. Ki vagyunk éhezve a szeretetre, elég egy férfi kedves szava, és mindent odaadunk neki. Egy kis simogatás, sóvárgó tekintet, figyelem… mintha emberszámba vennének, ha csak pillanatokra is, ha csak előtte is, de még- is: mintha egy kicsit szeretnének.”
Menjünk világgá, mama!
Mari sokszor szeretett volna változtatni az életén, de el sem tudta képzelni, hogyan lehetne. Ám egyszer, amikor a lányánál ott volt az egyik kliense, és neki az unokájával ki kellett mennie a lakásból, a kisfiú elpityeredett, és azt mondta: „Menjünk világgá, mama!” Mari ekkor elgondolkodott: mi lesz ebből a gyerekből? Ez is strici lesz, ez is azt csinálja majd, mint a családja? Az asszony eldöntötte, hogy véget vet ennek az életnek. Elkezdett járni Emma nénihez a női csoportba, ahol többnyire nehéz élethelyzetű asszonyok találkoznak, például alkoholisták, munkanélküliek, hajléktalanok, prostituáltak. Heti két napot töltenek együtt, beszélgetnek, főzőcskéznek, kézimunkáznak. Amikor náluk jártam, éppen csirkecombot sütöttek, zoknit kötöttek – és az irodalomról beszélgettek. Mind azt mondták, szeretnek ide járni, mert itt meghallgatják, elfogadják őket, és sokat jelent nekik, hogy Istenről is hallhatnak.
Csapó Emma, aki egyébként szintén velünk van a missziós buszon, évtizedek óta foglalkozik prostituáltakkal, a Kiút Veled Egyesület munkatársa. Az 1990-es években hittant tanított a VIII. kerületben, de egy nap az egyik kedvenc tanítványát meglátta az utcán, és a lány úgy tett, mintha nem ismerné meg. Emma néni egészen belebetegedett ebbe, és egy Jó Pásztor-nővérhez csatlakozott, aki Argentínából érkezett Magyarországra, és az utcákat járta. „Nehezen képesek felhagyni a lányok a prostitúcióval – mondja Emma néni. – Csak ezt a közeget ismerik, úgy érzik, megbélyegzettek, és azt gondolják, máshoz nem értenek.” Mindig azt hallották: Ki vagy te, nem tudsz te semmit! És ezt el is hiszik. Ahogyan az egyikük fogalmaz: „Én csak a férfiak szemetesládája vagyok.” Emma néni azt tapasztalta, hogy ha a férfi rendes munkát kap, elengedi a lányt. Mari is akkor tudta egy időre abbahagyni a prostitúciót, amikor Laci közmunkás lett, és büszke volt a pénzre, amit ő maga keresett. Emma néninek egyébként meggyőződése, hogy ha egy gyereket rendesen, szeretetben nevelnek, akkor abból sem prostituált, sem strici nem lesz. Szerinte akkor sikerülne igazán visszaszorítani a prostitúciót, ha büntethetők lennének a kliensek.
„Szeretsz? Biztos? De tényleg?” – kérdezi Zsuzsi Ildit, amikor elköszönnek. Zita pedig azt mondja: „Ölelj meg, csak még egyszer, mert ki tudja, mikor ölelnek meg legközelebb!” Imádkozunk értük, együtt, aztán mindenki hazamegy. Másnap következik a IX. kerület.
Belekényszerülnek
Ez az a hely, ahol egymás mellett állnak a lányok, általában hatan-nyolcan, és jönnek-mennek az autósok. Megállunk a parkolóban, leszállunk a buszról, és odamegyünk a lányokhoz. Nem tudom leírni, milyen érzés ott állni közöttük. Csak azt tudom, hogy rettenetes. Beszélgetünk, szívesen elcsevegnek, de nem igazán nyílnak meg. Egyszer csak jön egy autó, három férfi ül benne, és az egyik nő már megy is velük, hat lánnyal pedig felszállunk a buszra. Először megilletődöm kissé, egy szőke lány ül mellettem, ügyetlenül csak annyit mondok: „Szép a körmöd!” Ám végül beszélgetni kezdünk, és Kriszti megmutatja a kislánya fotóját a telefonjában. Amíg ő dolgozik, a családja vigyáz a gyerekre. A lány egyébként nincs jól, a napokban volt abortusza. „Tudjátok, mi volt Jézus gúnyneve? – kérdezi István, a Mikulás. – A bűnösök barátja, mert akit mások nem, ő még azokat is szerette.” Sokszor meg kell szakítani a beszédet, mert a telefonok folyton csörögnek. „A Mikulással vagyok, tíz perc, és megyek!” – mondja az egyik lány. „Itt vagyok a zónában, csak jött a Mikulás, és kapunk ajándékot. Itt van az összes lány” – mondja egy másik. A futtatóik azok, és alighogy leteszik, máris hívják őket újra. Ezek a férfiak egyébként rendszerint a parkolóban, a kocsijukban ülnek, és miközben a lányok dolgoznak, általában DVD-t néznek. De volt már, hogy ők is beszélgettek Ildiékkel. Egyikük köszönetet mondott a szolgálatukért, és azt kérte, imádkozzanak érte.
„Isten odaadta értünk a saját fiát – folytatja István. – Kinek van gyereke?” Többen jelentkeznek, köztük az a lány is, akit nemrég vittek el. Nagyjából tíz-tizenöt perccel később már vissza is érkezett. „És te el tudnád képzelni, hogy odaadd őt valakinek?” – hangzik az újabb kérdés. „Semmiképp!” – válaszolja Móni, aki, mint a legtöbb lány, akinek gyereke van, azt mondja: csak érte teszi ezt, miközben retteg, hogy a kicsi megtudja, mivel foglalkozik. Ritkán lesz egy nő prostituált pusztán a pénz miatt. „Sokkal inkább a súlyos lelki problémák vezetnek ide” – mondja Ildi. Elsősorban önértékelési gondok, a család- és szeretethiány, egy válság, a reménytelenség, a csalódás, a félelem, a rosszul megélt szexualitás és persze az erőszak. A prostituáltak legtöbbjét szexuálisan bántalmazták gyermekkorában, és a prostitúciót általában egyikük sem önként vállalja. Ildi szerint tehetetlenségükben belesodródnak, belekényszerülnek ebbe a helyzetbe, és szinte minden esetben van mögöttük valaki, aki így vagy úgy, de ráveszi őket erre. A buszon lévő lányok között van olyan, akinek ez a személy az apja, van, akinek az apósa – és akad, akinek a szerelme. Az egyébként gyönyörű Erzsi büszkén mutatja új telefonját, és még büszkébben mondja: a barátjától kapta, aki még Svájcba is elvitte… „A férfiak felszedik ezeket a lányokat, elhalmozzák őket mindennel, ők meg beléjük bolondulnak – magyarázza Ildi. – Örülnek, hogy valaki szereti őket, de aztán az utcán kötnek ki, és elhiszik, hogy nekik szerelemből meg kell tenniük mindezt. Időbe kerül, mire megértik, hogy valójában miről is van szó: hogy a pénz kell a fiúknak, nem pedig ők.” Rengeteg pénzt kereshetnek a lányok, de nekik alig marad belőle, és ha marad is, hamar túladnak rajta, mert, ahogy magukat, úgy azt sem értékelik. „Szenvednek ettől az élettől – mondja Ildi –, nőgyógyászati problémákkal küzdenek, és lelkileg is rosszul vannak. Hiába, nem erre lett megalkotva az ember.” Sokaknak van egy utcai nevük, és azt mondják, két énjük van, ezt másképp nem is lehet kibírni. Emma néninek egyszer azt mondta egy lány: „Ha kiállok, egy kicsit mindig meghalok.” És hogy túléljék ezt az egészet, alkoholhoz, gyógyszerhez vagy droghoz nyúlnak. De függőséggé, szenvedélybetegséggé tud válni maga a prostitúció is.
Akikre ujjal lehet mutogatni
Már az ENSZ 1949-es egyezménye is kimondja, hogy a prostituáltak nem bűnözők, hanem áldozatok. Mégis sokan elítélik őket. „A legtöbben nem tudják, min mennek keresztül ezek a lányok” – mondja Emma néni. Az emberek, főként a kliensek, hogy elkerüljenek minden kérdésfeltevést, inkább hisznek abban, hogy a nő önként választotta ezt az életutat. Azok a férfiak, akik „használják” a lányokat, nem kérdezik meg tőlük, hogy önszántukból teszik-e, vagy esetleg kényszerítik őket. Minden társadalmi rétegből jönnek a legkülönbözőbb életkorú és családi állapotú kliensek, olyan férfiak, akik ki akarják elégíteni a vágyaikat, meg akarják valósítani képzelgéseiket vagy a pornófilmekben látottakat, uralkodni akarnak valakin, esetleg magányosak, vagy otthon nem kapják meg, amit akarnak. De a prostituált használata számukra nyilvánvalóan menekülés, a könnyebbik út választása, hiszen így senkit sem kell elcsábítani, senki mellett sem kell elköteleződni, senkiért sem kell felelősséget vállalni. Ám míg ők többnyire láthatatlanok, addig a lányokra ujjal lehet mutogatni.
Még mindig csörögnek a telefonok, nem tarthatjuk fel tovább a lányokat. Választanak egy csomagot, és visszaindulnak a helyükre. Mindegyikük elfogadja a Bibliát, amit búcsúzóul ajándékba adunk, és elteszik a kártyát is, amelyen Ildiék telefonszáma szerepel, hogy ha segítségre vagy tanácsra van szükségük, tudjanak kihez fordulni. Lassan mindannyian odakint állnak ismét, mosolyognak és integetnek. Kriszti száll le utolsónak a buszról, de a lépcsőről még visszafordul, és csak annyit mond: „Foglak titeket hívni!”
