„Ki kell mennünk hozzájuk”

Hogyan találkoztak? Milyen korábbi beszélgetéseik vezettek el a jótékonysági akciósorozat megszervezésének gondolatáig?

 

Fodor István szociális munkás: Múlt év augusztusában István keresztelte a kislányomat, és megtudta, hogy a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnál dolgozom intézményvezetőként. Amikor néhány nappal később visszamentem az emléklapért, a tanácsomat kérte, mivel már régóta gondolkodott azon, hogyan segíthetne a plébánia körzetében élő hajléktalan embereken és más rászorulókon. Elsőként tea- és ételosztásra készült, és megkérdezte, hogy szerintem hogyan lehetne ezt a legjobban előkészíteni, elindítani. Közös töprengésünk során arra jutottunk, hogy az lesz a legjobb, ha nem decemberben, karácsony előtt vágunk bele, mivel az telített időszak. Olyankor – de sajnos csak olyankor – rengeteg cég és magánszemély jótékonykodik, szinte minden jótékonysági hajlandóság és energia arra az egyetlen hónapra koncentrálódik – az év maradék részében viszont a többség megfeledkezik a rászorulókról. Ez a felismerés vezetett bennünket, és ez ihlette az akciónk szlogenjét is: A szeretet nem köthető alkalomhoz. Ezért az első ételosztást január 17-én rendeztük.

 

Molnár István, az újpesti Szent József egyházközség plébánosa: Valóban régóta foglalkoztatott már a gondolat, hogy tegyek, többet tehessek a szegényekért, mint eddig, és plébánosként megéreztethessem velük: a katolikus közösség tud róluk, várja és segíteni akarja őket. Évről évre fontos rendezvényünk a „mindenki karácsonya”, amely pásztorjátékkal, ajándékokkal és élelmiszercsomaggal vár minden rászorulót, hajléktalan testvéreinket is. De rájöttem: nem elég, ha csak várjuk őket, ki kell mennünk hozzájuk, meg kell keresnünk azokat, akik szégyellnek jönni, kérni, pedig rászorulnak a segítségre, akár otthonukban magányosan, akár fedél nélkül élő emberekről van szó. Akár anyagi, akár lelki szükséget szenvednek. De ez a kettő legtöbbször együtt jár.


Miért tartják fontosnak, hogy a plébánia jótékonyság terén kitüntesse magát, felelősséget vállaljon a szegényeiért? Mi a pap szempontja, mi a szociális munkásé?

 

Molnár István: A papi oldala ennek Jézus magatartásában érhető tetten, aki azonosította magát a szegényekkel, elesettekkel. Szíven ütött, amikor Ferenc pápa az egyik prédikációjában a leprás meggyógyításának evangéliumi történetéhez kapcsolódva azt mondta: ezek az emberek fogják megtölteni a templomaitokat! Azok a nyomorultak, szegények, rászorulók, akikhez irgalmasak voltatok. Egyre aggasztóbban szembesülünk azzal, hogy kiürülőben a templomaink, széthullanak a közösségeink – ez ugyanennek a kérdésnek a másik dimenziója. Ha a szegényeinkben nem ismerjük fel Jézust, és nem ébredünk rá, hogy ők hozzánk tartoznak, a mi nagylelkűségünkben reménykednek, akkor maga a kereszténységünk kérdőjeleződik meg. Élő példát mondok: rendszeresen találkozom itt a környéken egy hajléktalan férfival, aki a templom előtt szokott kéregetni. Néha be is jön, és imádkozik a maga módján. Múltkor azt mondta nekem: „Olyan jó nekem néha a padba beülni! Meg szoktam tőle nyugodni, mert olyankor átjár az Isten szeretete, sőt néha majdnem úgy érzem, mintha megsimogatná a vállamat.” Kedves, szeretetre méltó ember. Egy hölgytől hallottam, hogy visszautasította a felajánlott pénzt, mert alapelve, hogy gyermekesektől nem vár el adományt. A templomunkhoz, egyházközségünkhöz tartozónak érzi magát, a testvérünk.

 

Fodor István: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” – mondta Jézus. Ám egyáltalán nem könnyű azokat az embereket szeretnünk, akik mások, mint mi. Az utcán élőket, a börtönviselteket, a szenvedélybetegeket. És azt sem könnyű megtanulni, hogyan helyes velük beszélnünk, közösséget vállalnunk, nekik segítenünk. Az én szerepem egy plébániai akciósorozatban leginkább az, hogy segítsek jól segíteni, hogy István atya nyitottságát, segítőkészségét a szakmai tapasztalataimmal kiegészítsem. Ez a tevékenység ugyanis nagyfokú önismeretet, az érzelmek helyes kezelését igényli. És persze sok gyakorlati kérdés alapos végiggondolását is, hogy amire vállalkozunk, azt a legeredményesebben csinálhassuk. Körültekintő szervezésre van szükség.

 

Milyen forrásból fogják finanszírozni az ételosztásokat? Kik a segítőik? Hogyan viszonyulnak a kezdeményezéshez az egyházközség hívei?

 

Molnár István: Saját forrásból fizetünk mindent. Írtam ugyan nagy cégeknek adománykérő levelet, de a legtöbb nem válaszolt, az az egy pedig, amely igen, azt írta, hogy ők a jótékonyság más módjaival élnek, nekünk nem tudnak segíteni. Nagy öröm volt viszont a Boldogasszony konyhájának jelentkezése, amely arra való tekintettel, hogy karitatív akcióról van szó, önköltségi áron vállalta a gulyás és a tea elkészítését.

 

Fodor István: Megkerestem a tervünkkel munkahelyem, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat vezetőit, akik nyitottak voltak az együttműködésre. Sátrakat, padokat kaptunk, és a Máltai Pékségből kedvezményes áron rendelhettük a kenyeret. Az ételosztáson jelen volt a szervezetünk Mozgó Orvosi Szolgálata is, amelynek munkatársai vérnyomást, vércukrot mérnek, és alapvető gyógyszereket is tudnak adni az arra rászorulóknak.

 

Molnár István: Negyedévente szeretnénk a január 17-eihez hasonló ételosztást rendezni. Helyszínünk a Szent János Apostol Általános Iskola udvara, a plébániaudvar ugyanis kicsi. Az iskolaudvaron már a városmisszió idején is fontos programok zajlottak le, ezért megkerestem az igazgatót, Käfer Györgyöt, hogy lehetnénk-e most is ott. Első szóra a támogatásáról biztosított. Az egyházközség és a vitézi rend kerületünkben élő tagjai segítőnek jelentkeztek, és István kollégái közül is eljöttek néhányan.

 

Szokott-e a prédikációiban szociális kérdésekről beszélni, jótékonyságra felszólítani?

 

Molnár István: Tartózkodom attól, hogy az oltár mellől, „kiprédikálva” osszak feladatokat, próbáljam valamire rávenni a híveket. Inkább a személyes megszólítás erejében hiszek, és ez be is szokott válni.

Sok vita folyik manapság a jótékonyságról katolikus berkekben. Ezek olyan alapkérdéseket feszegetnek, hogy feladata-e egyáltalán egy egyházközségnek a környéken élő szegény vagy hajléktalan emberek megsegítése. Az egyik oldal úgy gondolja, hogy egész más jellegű az egyház, a pap hivatása, ezeket a feladatokat szociális szervezeteknek kell elvégezniük. A másik oldal viszont újra meg újra Jézus nyugtalanító szavaira figyelmeztet: „Amit a legkisebbek valamelyikével nem tettetek, velem nem tettétek.”

 

Molnár István: Nehéz kérdés ez. A tesszaloniki levélben esik szó arról, hogy ha adakozunk, vigyázzunk, nehogy aztán később mi is adományra szoruljunk. Voltak rettentően kínos pillanataim abból adódóan, hogy egyszer kisebb összeggel segítettem egy hozzám fordulónak, mire ő következő alkalommal már a kétszázezres villanyszámláját szerette volna kifizettetni velem. Mindenki ismeri a saját lehetőségeit. Általános szabályként azt a leghelyesebb szem előtt tartanunk, hogy akin tudunk, próbáljunk segíteni.

 

Mi az egyén kötelessége, és mi a közösségé? Hogyan oszlik meg a felelősségük? Az egyes ember gyakran érzi magát rosszul az utcán élők, nyomorgók látványától, és ez nemegyszer ellenérzéseket, sőt indulatokat kelt benne velük szemben. Hogyan segítheti az egyházi közösség az egyént abban, hogy a gondolkodásán változtasson?

 

Molnár István: Saját magát sokkal könnyebben megváltoztatja az ember, mint mást. A prédikáció pedig sok esetben hiábavaló, sőt még fokozhatja is az ellenállást. Nem is én vagyok az, aki megváltoztathatom a hívek hozzáállását, hanem az, ha megismerik a rászorulók másik, igazi arcát, vagyis ha másképpen tudnak rájuk tekinteni, mint általában, és nem csak az előítéleteik vezetik őket. Ha valóban megnyílik a szemük rájuk, az ő elesettségükre.

 

Fodor István: Nekem úgy tűnik, hogy a közösség szerepe ebben az általunk kezdeményezett akciósorozatban talán a megszokottnál sokkal jobban kitapintható. Egy ilyen kezdeményezés ugyanis emberközelbe hozza a szegénység problémáját, és akiben van egy kis érzékenység, ráébredhet: érző, értékes emberek a hajléktalanok is, csak az a baj, hogy általában az utca túl- oldaláról tekintünk rájuk. Távolságot tartunk tőlük, eleve nem adunk számukra esélyt, hogy többet tudjunk meg róluk, hogy elmondják, kik ők valójában.

 

Molnár István: Nyitottnak kellene lennünk. Jézus is arra figyelmeztet, hogy ne ítélkezzünk, ha nem akarjuk, hogy bennünket is elítéljenek. A prédikációimban hangsúlyozni szoktam, hogy soha ne „címkézzük fel” a másikat. Sem magunkat, sem másokat nem vagyunk képesek tökéletesen megismerni. Minden kapcsolatunk folyamat, amelynek során lehetőségünk adódik egyre jobban megismerni egymást és önmagunkat. Ám ha ítélkezünk, lezárjuk ezt a folyamatot, magunkat pedig elzárjuk annak a lehetőségétől, hogy új ismeretekre jussunk, hogy reálisabb, gazdagabb képet alakíthassunk ki a körülöttünk élő emberekről. Hiszen akkor már nem őket magukat fogjuk látni, hanem csak a saját feltételezéseinket, amelyeket rájuk vetítünk.

 

Milyen utat járt be papi életében a szegénység, a szegény emberekkel való kapcsolattartás, az ő gondozásuk ügyében? Sok pap számára rettentően megterhelő, hogy rendszeresen pénzt kérő emberek csengetnek be hozzájuk. Van, aki ki is írja, hogy inkább máshol próbálkozzanak. Melyek voltak az elmúlt éveinek azok a meghatározó tapasztalatai, amelyek a januárban elindított akciósorozat kezdeményezőjévé tették?

 

Molnár István: Sok állomáson mentem keresztül, jócskán voltak kudarcaim is. Megesett, hogy ügyeskedők akaszkodtak rám, és a kapcsolat végül annyira terhessé vált számomra, hogy határozottan lezártam. De a lelkiismereti kín nem hagyott nyugodni. Az, hogy most a plébániáról az utcára lépve próbálok segíteni, sok töprengés után meghozott döntésem. Jobbnak érzem, ha magam teszek, kezdeményezek valamit, mint ha csupán „elszenvedném”, hogy szegény emberek kérnek tőlem, és kéréseikkel újra meg újra arra figyelmeztetnek, hogy „haszontalan szolga” vagyok. Az is megerősít a döntésem helyességében, hogy úgy tapasztaltam: sok nagyon szegény ember soha nem kér, nem mer kopogtatni.

 

Hogyan tud egy egyházközség jól segíteni? Mi szükséges ahhoz, hogy ez a kezdeményezés valóban hosszabb távú, továbbgyűrűző, esetleg szemléletformáló hatású legyen?

 

Fodor István: Ezt mi eleve hosszú távú együttműködésként képzeltük el, és már október óta rendszeresen összeülünk, hogy beszélgessünk róla. Tele vagyunk ötletekkel. Nyaraltatással, nagycsaládosok segítésével, hittantábor szervezésével is foglalkoznánk. Arról is meg akarom győzni Istvánt, hogy rendszeresen keressük fel a környék hajléktalan embereit egy kis teával, szalámis zsemlével. És örülnénk, ha összetartó társaság alakulna ki az önkéntesekből.

 

Molnár István: Úgy érzem, nekem ezt az utat kell járnom. Már egész fiatalon vonzottak a segítő szakmák, öt éven át mentőápoló voltam. Megrendítettek azoknak az embereknek a történetei, akik elvesztették az uralmat saját életük fölött. A Semmelweis Egyetem lelkigondozói szakát is elvégeztem, hogy a papi munkámban jobban helytállhassak. Logikus folytatásnak, új korszakot nyitónak tűnik ez a vállalkozás is.