Ez a tény is azt mutatja, hogy valami életbevágó kérdésről van szó. A„teilhardizmus” nem múló divat csupán (részben az is), hanem „történelmi aktualitás”. Arra az időszerűségre gondolok itt, amelyet P. Henri de Lubac állapított meg, barátja és rendtársa eszmevilágáról írt 1962-es könyvében: „Pontosan abban az órában jött, amikor az emberiség tudatára ébredt annak, hogy sorsa közös, és hogy ez csak két formában gondolható el: vagy e világi vagy transzcendens lehet. Kiállt az útkereszteződésre, és megmutatta a mai embernek az egyedül járható utat.”
Magányos próféta volt, aki előre nézett, hogy az atomkor hajnalán Krisztust hirdesse kortársainak. Teljes szívvel kivette részét abból az emberi erőfeszítésből, amely valamiképpen a misztikus Krisztus beteljesedésének a természetes feltételeit teremti meg. Teilhard „szűz kontinenseket” fedezett fel, ahogy P. de Lubac írta, s vállalkozásához a „hit vidám merészségére” volt szüksége. Jezsuita volt, aki a tudományos kutatásnak adta életét. Pap volt és tudós, aki e kettős hivatást komolyan vette. Tudta, hogy mindenkinek a hivatása szerint kell tanúságot tennie Krisztusról. A teológus mint teológus, a tudós mint tudós tanúskodik róla. S ez a tanúságtétel feltételezi azt, hogy éljünk, hogy legyünk. Különben csak funkcionáriusok vagyunk és az apostolkodás helyett propagandát űzünk.
A papság évében jó emlékeznünk arra, amit a fiatal jezsuita papi hivatásáról írt egyik híres, A pap című, 1918- as elmélkedésében:
„Minden pap, éppen azért, mert pap, odaadta életét a világ üdvéért. Ha tudatában van a méltóságának, már nem élhet többé önmagának, hanem a világért kell élnie annak a példáját követve, Akinek a helyettesítésére felkenték. Erőimnek a lehetőségeihez mérten, mivel pap vagyok, először tudomást akarok szerezni arról, amit a világ szeret, amiért dolgozik és amitől szenved – először kutatni, rokonszenvezni, szenvedni akarok, hogy kibontakozzam és feláldozzam önmagamat, hogy emberiesebb legyek és nemesebben e világi, mint a világ bármely szolgája… És ugyanakkor az evangéliumi tanácsok gyakorlása által meg akarom menteni mindazt az égi lángot, amit a kívánság magában rejt -, a tisztaság, a szegénység és az engedelmesség által meg akarom szentelni mindazt az energiát, amit a szerelem, az arany és a függetlenség magában foglal… Boldogok közülünk azok, akik a Teremtés és a Megváltás e döntő napjaiban arra a páratlan feladatra vannak kiválasztva, amely papságuk logikus betetőzése: egyek legyenek Krisztussal egészen a halálig! …” P. Teilhard az első világháború alatt, amikor a fronton nem tudott misézni, azzal helyettesítette a szent Áldozatot, hogy lélekben felajánlotta az emberiséget; az egész világot az Atyának, Krisztus áldozatához kapcsolva ezt a „teljes ostyát”, az egész teremtést. A fentebb idézett A pap című elmélkedése ennek a „lélekben végzett misének” a gyümölcse. Idézzünk még egy részt belőle:
„A szentségi kenyér összetört és megőrölt magokból készült. Tésztáját hosszasan gyúrták. Jézus, a te kezeid megtörték azt, mielőtt átváltoztatták volna… Uram, ki tudná kifejezni azt az erőszakot, amelyet a világegyetem elvisel, mihelyt a te uralmad alá kerül! …Hogy Jézus belénk hatolhasson, felváltva szükséges a munka, amely kitágít és a fájdalom, amely öl – az élet, amely az embert növeszti, alkalmassá téve őt a megszentelődéshez, és a halál, amely megkisebbíti, hogy ezáltal megszentelje… Az annyira óhajtott Megtestesülés, miként a teremtés is, amelyet megvált és átformál, félelmetes folyamat: Vér által valósul…” Később Kínában, őslénytani expedíciója során ismét nem volt alkalma misézni. Mongólia szívében rögzíti Mise a világ felett című elmélkedését (1923). Erről írja egyik levelében:
„Lassanként egyre jobban kidolgozom, imádkozgatva, az én „misémet a dolgok felett”. Úgy tűnik nekem, hogy bizonyos értelemben a naponta átváltoztatandó szubsztancia igazában a világ napi növekedése: a kenyér jól szimbolizálja azt, amit a teremtés létrehoz, a bor (vér) pedig azt, amit erőfeszítése közben elveszít, a kimerüléstől és a szenvedéstől.”
És egy másik levélben: „…Amikor szamarammal ballagok egész napokon át, más mise híján magamban ismételgetem, mint régen a »világ fölött mondott misét «, amelyet Ön ismer, és azt hiszem, ma még tudatosabban és mélyebb meggyőződéssel mondom, mint hajdanában. Mily szép ostya (azt hiszem) – de amely porában azon hosszas munka nyomait hordja, amelyből most mi húzunk hasznot…”
Teilhard meglátja az Eucharisztia kozmikus hatásait. Krisztus „lefokozott” jelenlétét érzi meg az egész világegyetemben, amely hívő szemében áttetszővé válik: Jézus „diaphaniája” lesz. Nem azonosítja ezt a jelenlétet a szentségi jelenléttel, amely a konszekráció eredménye; de hiszi, hogy egy bizonyos másodlagos értelemben – az Eucharisztia „kiterjedése” révén, ahogy ő mondja, az isteni miliőben –, az egész teremtés egyetlen nagy ostyát képez. S az emberi erőfeszítés értelme nem más, mint előkészíteni ezt az Ostyát az átváltoztatáshoz, amelyet a feltámadt Krisztus visz végbe. (Teilhard-nak erre a víziójára utalt XVI. Benedek július 24-én aostai rögtönzött beszédében.)
Teilhard mindig tudatában volt a papi hivatás méltóságának és követelményeinek. Tudós volt, kutató, szívvel-lélekkel. De élete vége felé fokozottabban hangoztatta, hogy életének az értelme és egyetlen hivatása nem más, mint Isten tisztább felfedezése a világban, hiszen „az egész emberi probléma visszavezethető az Isten szeretetének a kérdésére”. Különös paradoxon: mivel önmaga számára gondolkodott, kutatott, mivel elsősorban önmaga számára igyekezett kifejezni a lehető legalaposabban, legőszintébben azt, amit gondolt és hitt, azért talált oly széles körű hallgatóságra. Mély keresztény hitét, misztikus lelkét, szellemi nyugtalanságát és alapos tudományos felkészültségét életművébe dolgozta bele. Mivel élt, visszhangot keltett az élőkben, öntudatos létre rázta fel az alvajárókat. Az ő útjaira vezette rá azokat, akik sátort ütöttek az útkereszteződésben…
