A magyar Tarzíciuszként ismert fiatal káplánt gyilkosai 1957. december 15-re virradó éjjel betegellátás ürügyével csalták el otthonról. Szíve fölött az Oltáriszentséggel érte őt a kegyetlen, mégis kiváltságos vértanúhalál. Talán nincs olyan katolikus Magyarországon, aki ne hallott volna Brenner János meggyilkolásáról. A kommunizmus embertelensége lepleződött le, amikor a rendszerváltozás után az egész ország megismerte a harminckét késszúrás borzasztó történetét, melyről addig tilos volt beszélni. Bevallom, sokáig nem szívesen néztem Brenner János fényképeken megőrzött komoly arcát, mert ez felidézte annak az éjszakának minden borzalmát.
Pedig akik ismerték, azt mondják, életvidám, mosolygós ember volt. Csendesen készült szerzetesi, majd papi hivatásának betöltésére. Szeretett énekelni, sportolni, és szeretett imádkozni. Lelki naplójából tudjuk, hogy az életszentség vágya élt benne. Tisztában volt vele, hogy papi állomáshelyén, Rábakethelyen az élete veszélyben forog, hiszen erről püspöke személyesen tájékoztatta. Ő röviden így válaszolt: „Nem félek, szívesen maradok.” Az első merényletkísérlet után is kitartott a rábízottak mellett, nem fordult vissza az úton. Advent vasárnapi szentmiséjére már nem érkezhetett meg. A hívek körében azonnal elterjedt a vértanúság híre, életáldozatát Isten ajándékaként méltatta főpásztora: Uram! Öleld magadhoz a te szent, fiatal áldozatodat, a mi vértanú testvérünket, aki odaadta életét érted és a lelkekért. Ezért volt ő telve bizalommal, reménységgel; ezért tudott mosolyogni a világra, az emberekre, a jókra és a gonoszokra. Ezért tudott rád is mosolyogva nézni, mert egészen rád hagyatkozott. Öleld szívedre, hisz tőled tanulta ezt az áldozatot. A te isteni szíveden, amely ott volt a mellén, dobbant el szíve utolsó dobbanása. Nem töprengett, nem tétovázott, nem kért emberi támogatást, bátran indult el, mert lelkekért ment, s mint jó pásztor adta oda életét.
Brenner János rejtve őrzött tisztelete a rendszerváltozás után kivirágzott. Életáldozata helyét kereszttel jelölték meg az egykori Rábakethely határában (azóta Szentgotthárd része lett a terület). „Kálváriadombja" tetején az emlékét hirdető Jó Pásztor-kápolna ma már zarándokhely. Amikor először nyílt alkalmam arra, hogy végigjárjam Isten szolgája utolsó útját, az a hely fogott meg legjobban, ahol egykor rátaláltak. Nem a mostani kápolnánál, nem is a kereszt helyén, hanem ennél kicsit feljebb, a dombra vezető úton, egy omladozó ház pajtája előtt, néhány méterre attól a háztól, ahová „beteghez” hívták. Itt tudatosult bennem, hogy Brenner János elérte úti célját. Gyilkosai itt hagyták magára, hiszen ez már sűrűn lakott rész volt, és a közeli kertekben ugattak a kutyák. A nagy sokára előmerészkedő emberek még segíteni sem mertek, annyira féltek. Talán előre látták azokat a kirakatpereket, amelyek nem a brutális gyilkosság felderítését, hanem éppen az elkendőzését szolgálták.
Akkor éjszaka esni kezdett a hó. Mielőtt a hosszú órákat késlekedő rendőrök a helyszínre értek volna, a gyilkosság nyomait lassan eltüntette az ég. A nagy fehér domboldalon, vérvörös szőnyegen csak egy kitárt karú fiatal pap maradt. Aki látta, soha nem felejti el. Nézve a düledező pajtát, ahová testét bevitték, látva az éppen ott imádkozó hittanos csoportot, én is valami maradandót láttam: egy tündöklő áldozatot és gazdag örökségét. A szombathelyi egyházmegyében ma sokan piros gyertyával egészítik ki az adventi koszorút. Idén névadó ünnepség is lesz: december 15-én Brenner János nevét veszi fel az összevont katolikus óvoda, iskola és kollégium. Isten szolgája 1957 decemberében megvette már édesanyjának a karácsonyfát. Úrjövetre készült, és a minden éjszakát beragyogó csillag Isten boldog színelátására vezette őt. Kiváltságos ajándékban részesült: a Bárány vérében megfürödve járulhatott az Úr elé. Adventjének örömét és fényességét ma érezhetjük igazán, amikor virágzó tisztelete és boldoggáavatási eljárása sok kegyelmet fakaszt Szombathelyen éppúgy, mint szerte a magyar egyházban.
