Hogy adventi várakozásunknak gyümölcse legyen…

Mert hiszen a körülöttünk lévő zajos világ inkább a tárgyi ajándékokat igyekszik beszerezni, és csak a templomaink fogadják be azokat a Krisztusban hívő embereket, akik nemcsak valamit, tárgyi ajándékot, hanem valakit várnak az advent végét megkoronázó szép ünnepben, a karácsonyban. S miután a Megváltó elérkezett, ettől az időtől kezdve minden egyes ember személyesen kell hogy várja a saját maga üdvösségét megadó Megváltót, Krisztust. Ez a személyes találkozásra való nagy felkészülés fogantatásunk pillanatától egészen földi életünk lezárulásáig tart. És ebbe a nagy, személyes Krisztus-várásba építkezik és gyökerezik bele az egész emberiség kozmikus várakozása, amikor a végítéletre és az üdvösséget hozó Krisztusra várakozunk, az ember végső beteljesülésének szent valóságában.

A történelmi Krisztusra, a személyes megszentelést hozó Krisztusra és az egész világot Isten uralma alá helyező Krisztusra tekint a mi keresztény adventünk. Mi, hívő emberek karácsonyhoz közeledve fel kell hogy tegyük önmagunknak a nagy kérdést: kit vagy mit várunk. Gyermekeink a Kisjézust, hiszen karácsonykor a gyermek Jézus születését ünnepeljük. Mi, felnőttek tudjuk, hogy Jézus a magzati léttől kezdve végigélte egész emberi életünk minden létsíkját, miközben mi magunk Krisztust szeretnénk magunkra ölteni. Ezzel teljesítjük be a várakozást. Önkéntelenül adódik a kérdés: az ember csak úgy, találomra él ebben a világban? Miért élünk? Nagy magyar költőnk a kérdésre ezt a választ adja: „küzdeni erőnk szerint a legnemesbekért” (Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban). A legnemesbekért, vagyis az emberhez legillőbb ideákért, életformáért küzdeni, és nem egyszerűen csak széltől lengetett nádként megélni az életünket. Miért élünk? – Ha egyházunkat kérdezzük, a felelet így hangzik: hogy az Istent megismerjük, szeressük, neki szolgáljunk. Egyenesen Istennek – embertestvéreinken keresztül, és ezáltal érdemeljük ki az örök boldogságot, a mennyországot. Isten megismerésére Urunk, Jézus is felhív bennünket. Az örökélet az – mondja az evangéliumban – , hogy megismerjenek téged, Atyám, és akit te küldtél, a te Fiadat. Istent megismerni – nem tankönyvből, hanem személyesen – azt jelenti, hogy imádjuk őt mint Teremtőt, mint Megváltót, mint Üdvözítőt. Imádjuk és szolgáljuk. A sokszor emlegetett, főképpen bencés jelmondatként idézett ora et labora (imádkozz és dolgozz) helyesen fejezi ki az ember magatartását, hiszen imádkozva dolgozni és dolgozva imádkozni, ez a keresztény ember életformája. Ezen túlmenően pedig: szeretni és szolgálni az embert.

Nem önmagáért él az ember. A Szentírásból is kitűnik, hogy egyikünk sem él és hal meg önmagának: életünkben és halálunkban az Úré vagyunk. Amit egynek tesztek, legyen az a legkisebb az Isten országában, nekem tettétek – mondja az Úr. Itt van a titka megszentelődésünknek – ami nem abban áll, hogy naphosszat térden állva kezünket imára kulcsoljuk, hanem tesszük a feladatunkat úgy, hogy az imádsággá váljék. Három fő motívuma van az adventi készülődésünknek. Az egyik éppen az imádság. Többet, de még inkább személyesebben, mélyebben, elmélyültebben próbáljunk imádkozni! A második: gyarló emberi önmagunkat Isten kegyelmébe ajánlva tartsunk bűnbánatot! Igyekezzünk leszokni azokról a rossz szokásokról, amelyeket akár örököltünk, akár életünk folyamán begyakoroltunk, fölvettünk! A harmadik alapvető motívum a jótettek gyakorlása. Hiába mondom magam hívő embernek, ha tetteim nem igazolják, hogy én valóban Isten gondolata szerint akarok élni. Szent Jakab apostol levelében azt olvashatjuk: a hit jótettek nélkül halott. Az ima lehet fohász, szóban kifejezett ima, de lehet elmélkedő, szemlélődő ima is – amire sok példával szolgál számunkra a szentek élete. Ahogy a Kármel nagy szentjei közül Avilai Szent Teréz a belső várkastély legbelső lakásába lépett, ahol csak Isten és az ember találkozik, minden más ki van zárva. Keresztes Szent János úgy gondolta, hogy a Kármel-hegy csúcsán Isten lakozik, és aki oda följut, az egészen eggyé tud válni vele. Ahogyan az örök boldogságban az lesz az életünk, hogy Istennel együtt leszünk, a boldogító örök látásban. Ez adja az ember örök életének a lényegét.

A bűnbánatban hajlamainkat, szokásainkat, alkalomszerű elferdüléseinket kell elhagynunk, és Isten felé fordulnunk. Ez nem megy másként, csak az önismeret elmélyítése és a következetes önnevelés révén. A jótettek pedig ehhez csatlakoznak. Ahogy Jézus Urunk is felhív bennünket: teremjétek a bűnbánat méltó gyümölcseit. Hogy melyek ezek? Könnyen megtaláljuk a testi és lelki jótettek között, erről beszél a nyolc boldogságban, majd a végítélet kritériumaiként is fölsorol jó néhányat: az éhezőnek enni adni; a szomjazónak italt adni; látogatni beteget, börtönben sínylődőt; ruhátlant, fedél nélkül valót segíteni – ez a keresztény élet megvalósulása, ez a hitről való tanúságtétel. A kereszténység nem az egyszer megkapott keresztségre való hivatkozás. Kereszténynek lenni annyit jelent, hogy Krisztust hordozzuk. Krisztus útját próbáljuk követni, és ez az élet útja. Sok szentet tud egyházunk fölsorolni, de mindegyikük számára Jézus Krisztus volt az ősminta, aki azt tudta magáról mondani (Szent János evangéliumában olvashatjuk): kijöttem az Atyától, e világra jöttem, ismét elhagyom e világot és visszatérek az Atyához! A mi életutunk pedig így foglalható össze: mi is Istentől jöttünk – szüleink szerető szerelmes közreműködésével e világba léptünk. Az is biztos, hogy el fogjuk hagyni ezt a világot, amikor befejeződik földi életünk. A nagy kérdés: vajon én is, mi is visszatérünk-e az Atyához vagy valami más irányba fordul-e az utunk. Ez a mostani advent a Krisztusra való várakozás kitüntetett ideje: igyekezzünk minél jobban elsajátítani a mi Urunk, Jézus Krisztus magatartását, aki az emberiségnek Istentől adott legnagyobb áldása! Nekünk magunknak is áldássá kell válnunk! Ez legyen adventi nagy várakozásunk szent gyümölcse.