– Mekkora munkát jelentett a rotondói altemplom mozaikjainak elkészítése?
– Kétezernégyszáz négyzetméteres felület van kész, és most további kétszáz négyzetméter készül a sírhely végleges kialakításával párhuzamosan. Egy évig tartott a kivitelezés, de évekbe telt a képsorozatok megtervezése. Krisztus, Szent Ferenc és Pio atya életét több mint harminc jelenetben dolgoztam fel. Monumentális képsorozat mindhármukról, melyek külön-külön is megállják a helyüket, de együtt is művészi egységet alkotnak. Az egyetlen téma, amivel nem boldogultam, Pio atya bilokációinak témája. Mert ha valaki végignézi a mozaikképeket, láthatja, hogy ezeken az eredeti történések nem önmagukban, hanem teológiai, biblikus vagy liturgikus összefüggésrendszerbe foglalva jelennek meg. Ezért nem akartam a bilokációt két Pio alakkal ábrázolni, de nem találtam más megoldást. El is keseredtem, mert annyi kegyelmet kaptam ehhez a munkához, és már majdnem befejeztem az összes többi jelenetet, mikor ez az egy falrész még üresen állt.
Akkor az egyik kapucinus szerzetestől elkértem Pio atya bilokációinak anyagát, hogy újra elolvassam. Ő adta azt a tanácsot, hogy ne a már ismert eseteket nézzem át, hanem a szenttéavatási akták másolatában olvassam el mindegyiket. Amikor eljutottam a Mindszenty bíborosnál tett börtönbeli látogatásához, elállt a szavam, mert ez teológiailag különbözött az összes többitől. Pio atya maga vallotta be, hogy többször is meglátogatta ezen a kegyelmi úton a magyar prímást, de az egyik ilyen alkalommal magával vihette a szentmise bemutatásához szükséges kellékeket, ami első olvasásra felfoghatatlannak tűnt.
Hiszen a bilokáció a Szentléleknek a feltámadásba vetett hit megerősítését szolgáló kegyelmi adománya, a feltámadásra rendelt test kettős megjelenése, nem pedig tárgyak megkettőződése. Kiderült az aktákból, hogy a bíboros rosszul volt, és nagyon szeretett volna szentmisét bemutatni, de fogvatartói ezt megtiltották. Imáiban kérte Pio atya segítségét. A különleges tehát az, hogy mivel a bíborosnak ez a rendkívüli lelki szükséglete támadt, egy rendkívüli bilokációra kerülhetett sor: Pio atya elvihette neki az Eucharisztiához szükséges anyagokat is.
– Milyen benyomást tett XVI. Benedek pápára a kép, amely előtt hosszan elidőztek?
– Arról beszélgettünk a Szentatyával is a mozaikkép előtt, hogy Pio atya nem vihetett a fizikailag legyengült magyar főpapnak ennivalót, de elvihette a szentségi anyagokat. A XX. századi embernek a feltámadásba vetett megrendült hitét szolgálták Pio atya bilokációi. Ez a jelenet is egy ilyen pillanatot ábrázol, amikor a testet nem köti a tér és az idő, a bibliai „nyolcadik napot”. De ebben a különleges esetben a „nyolcadik nap” részévé vált az is, ami az Eucharisztiához szükséges. Mindez Mindszenty bíboros lelki megerősítése és üdvössége miatt volt fontos, ezért adta meg neki az Úr ezt a különleges kegyelmet. Ezt a Szentatya maga is így látta és értelmezte.
– Hogyan illeszkedik ez a kép a többi jelenethez?
– A Mindszenty-képnek van egy párja: a lelkipásztori szolgálattól csaknem három évre eltiltott Pio atya cellája fogságában szentmisét mutat be. Mindkét képet párhuzamos vonalak keretezik, ez a magány képi megjelenítése. Pio atya esetében ezek a vonalak nem találkoznak, ez a teljes egyedüllét, de ez az egyetlen olyan kép is, ahol ő misézik, ahol az eucharisztikus Jézussal találkozik. Mindszenty bíboros esetében a vonalak egymás felé tartanak, és az egész kompozíciót egy diadalív zárja le felülről, mert itt a találkozáson van a hangsúly, két szent és a világba jövő Isten találkozásán. Kívülről talán senki nem gondolta róluk, hogy celláik mélyén mennyire mély egységben élnek Istennel. Ez a két jelenet így, együtt ábrázolja Pio atya eucharisztikus életét, nem pedig valamelyik nyilvános szentmiséje.
– Mindszenty bíboros miért visel szakállat a mozaikképen?
– Egy olyan fényképet találtam róla, melyen nagyon megfáradt és enyhén borostás volt az arca, ez lebegett a szemem előtt. A mozaikkészítő azonban nem portrékat készít. Általában lelki oldalról megközelítve kicsit eszményesíteni kell az ábrázolt személyt, ezt tettem Pio atya és Mindszenty József esetében is. A magyar bíborost szentnek tartom, akit az egyház szentté fog avatni. Ezért amikor őt ábrázoltam, azt akartam kifejezni, mit is jelent ez a szentség: a Krisztussal fennálló hasonlóságot és Isten szolgáinak korokon és országhatárokon átívelő hasonlóságát.
A szentek közötti testvériség hangsúlyozására szerettem volna, ha a bíboros arca egy ferences arcot is megidéz, a Mindszenty-arc másik ihletője így lett Szent Mandiæ Lipót kapucinus atya. Kettejük között több hasonlóságot fedeztem fel. Lipót atya egész életét végigkísérte, hogy társai nem vették elég komolyan, sem gyerekként, sem később, szerzetesként. Ha meg akart valósítani valamit, akadályozták, ez visszatérő élménye volt. Ezt a lelki kapcsolatrendszert, a szentek közösségét jeleníti meg tehát ez az apró részlet, a bíboros szakálla, a börtönélet és az elhagyatottság körülményein túl.
– Ön hogyan ismerte meg Mindszenty bíborost?
– Szlovéniában sokan ismerték, én is otthon, a családban hallottam róla először. Édesapám sokszor emlegette, vértanúnak nevezte, és biztatott, hogy ne érte, hanem hozzá imádkozzam, ha bajba jutnék. Sokkal többet hallottam róla, mint a horvát Stepinac bíborosról. Tizennyolc éves koromban aztán személyesen is láthattam, a mozaikkép készítése közben ez sokszor eszembe jutott.
Nyelvtanulás céljával érkeztem Londonba, amikor hallottam, hogy a magyar bíboros a Westminster katedrálisban fog misézni. Egyáltalán nem ismertem a várost, de ide mindenképpen el akartam jutni. Óriási tömeg volt, meg kellett küzdenem a bejutásért. Felejthetetlen emlék számomra, ma is magam előtt látom, ahogy a bevonuláskor elhaladt előttem. Életemben először voltam egy szent közelében, egészen beleremegtem.
A szentbeszédből egy rövid összegzést több nyelven kiosztottak, ebből és minden benyomásomból az rajzolódott ki, hogy a magyar bíboros nem táplált haragot a szívében, nem akart senkin bosszút állni az őt ért bántalmakért, melyeket nagy lelkierővel viselt. Számomra ez nagyon fontos üzenetet hordoz, és ezt gyakran elmondom szlovén testvéreimnek, hogy nem a kommunizmusról kell mindig beszélni, hanem vegyük észre és tiszteljük a vértanúk áldozatát, és azokét, akik hősies tanúságot tettek a hitünkről. Ha ő, akinek minden oka meg lett volna rá, hogy gyűlölje a kommunistákat, nem tette ezt, akkor nekem sincs jogom ehhez. Mert nem a gyilkosok vették el a mártírok életét, hanem ők maguk ajánlották azt fel Istennek. Elmegyek a sírjukhoz, tisztelem őket, beszélek róluk, és magasztalom értük Istent. Ezt senki nem tilthatja meg nekem. A szeretet általuk is legyőzte a halált, és Krisztus ragyogott fel bennük.
