Balatonfűzfő három részét különböztetik meg: Fűzfő-Fürdő, ahol most állunk, Fűzfő-Gyártelep és Tobruk. Mindegyiknek megvan a históriája. De mielőtt megismerkednénk velük, elnézzük az Árpád-kori örökséget. Vajon mennyire ismert ez a múlttöredék? Magyarország mintha menekülne régi története elől…
„Az 1930-as években még állt a régi templom homlokzati fala – mondja Ferenc atya. – Amikor nekifogtak a mai plébániatemplomnak – 1936-ban szentelték –, az építkezéshez felhasználták a régi köveket.” Majd szomorúan folytatja: „Szabadon kitéve az időjárás viszontagságainak, minden évben négyzetméternyi, nyolc száz éves vakolat tűnik el… Állandó vitában állok a műemléki hivatallal. Szerintem ugyanis olyan idea, hogy rom, nem létezik. Templom igen. A megmaradt részeket jól láthatóan bemutatva fel kellene építeni eredeti formájában. Az illetékeseknek magyaráztam a romelképzeléssel kapcsolatban: olyan ez, mintha azon örömködnének, milyen jó, hogy Pista bácsinak levitte a vonat a lábát.
Majd tágabb összefüggésben említi: „Az egyházi műemlékeket ki kellett volna venni az állami műemlék- felügyelet hatásköréből, s megfelelő szakemberekkel létrehozni egy önálló egyházi műemlékhivatalt. Azt tapasztalom, az államiaknak – tisztelet a kivételnek – nem sok közük van a szakralitáshoz, csak a maguk elképzeléseit erőltetik.”
Kétféle megoldást dédelget a plébános: az egyik szerint védőtetővel kellene megóvni a megmaradt részeket, az említett kiegészítés. A romot ma is használják liturgikus célra: nyaranta ott misézik Ferenc atya, s „esküvőt is kértek eme környezetben”. Zenei rendezvényeknek is helyet ad az ódon hangulatú, ihletett környezet.
A mai templom falán 2005-ben elhelyezett tábla. A település Don-kanyari áldozatainak nevét olvashatjuk rajta. Januárban emlékmisét mutatnak be, majd emléktüzet gyújtanak a templomkertben. Az atya egyébként kisegítő tábori lelkészként is szolgál Veszprémben. A hősök vasárnapján, május végén a romnál emlékeznek meg a magyar katonaelődökről. A hívő emberek száma azonban egyre fogy. Télidőben ötvenen-hatvanan vesznek részt szentmisén, nyaranta ez a szám megkétszereződik.
Fűzfő újkori történelme az 1920-as években kezdődött. „Akkor alakult ki a fürdőtelep. Akarattya felé végig a Katolikus Tanulmányi Alap földjei húzódtak. Trianon után elhatározták, üdülőtelepeket hoznak létre rajtuk, így született meg Akarattya, Kenese és Fűzfő-Fürdő. A közigazgatásban dolgozók közül sokan építkeztek itt. Jó ideig a húszas években épült villák határozták meg a terület arculatát, amelybe később »belerondított« a szocializmus ízlésvilága.”
A harmincas évektől már egyre több állandó lakosa volt Fűzfő-Fürdőnek, megépült a Klebelsberg-féle iskola s a már említett templom. Reményik Sándor joggal figyelmeztet: élet csak ott van, ahol eleven a templom és az iskola.
A népesség számának szaporodása összefüggött Fűzfő-Gyártelep megalakulásával. A Monarchia idején Mosonmagyaróváron működött a lőporgyár, amely Trianon következtében közel került az új határhoz, ezért át kellett telepíteni. „Akkor nézték ki az itteni erdőséget, s építették meg az erdőben a gyárat, majd a papírgyár is ideköltözött.” A dolgozóknak lakótelepet húztak föl, a munkálatok Trianon után azonnal megkezdődtek. Az otthonokat igényesen, stílusos formavilággal építették meg, levegős, tágas, kényelmes lakótereket alakítottak ki. Micsoda különbség a szocializmus – kesernyés népnyelvi elnevezéssel – keltőketreceivel, a lakótelepekkel szemben.
Az idők folyamán – hely hiányában – a dolgozók közül egyre többen Fűzfő-Fürdőn telepedtek le. Ez szinte máig ható feszültséget keltett az idősek között: a zárt katonai területen lakók ugyanis 1990-ig nem ismerték a villanyórát, a vízmérőt, a távfűtést is ingyen kapták. Rezsi nélkül bizony könnyebb volt az élet.
Balatonfűzfő harmadik, Balaton menti része Tobruk. Az elnevezésről tudni kell: a II. világháborúban az észak-afrikai Tobruk környékén elkeseredett harcok folytak a németek és az angolok között. „Az 1940-es években a papírgyár igazgatója eldöntötte: munkásainak lakásokat épít. Ezt az akkoriban elvadult, gazos területet nézte ki erre a célra. Amikor az igazgató visszatért »titokzatos « útjáról, a munkások kérdezték a sofőrt, merre jártak. Mire ő a hírekből gyakran hallott harcok színterét jelölte meg tréfából. Ma már így hirdeti a tábla: Tobruk.
Hétezer munkást foglalkoztatott később a fűzfői nitrokémiai gyár. „Ez a vidék akkor vált a kommunizmus és az ateizmus bástyájává. A historia domusban olvasom elődöm följegyzéseit… Csúnya világ járta… Az árokban hasaltak és jegyzeteltek a spiclik, ki jön a templomba, s körbe olyanokat költöztettek, akik figyeltek… Már arra gondolok, engem is azért jelentgetnek fel napjainkban is a műemléki hivatalnál, mert egyesek megszokták, hogy valakit jelentgetni kell… Aki hozzászokott a besúgó élethez – függetlenül a politikai kurzustól –, képtelen leszokni róla. Megkeresi azt, aki elfogadja a szolgálatait…” Ferenc atya hallgat, megmutatja az évtizedek után előkerült, s a templom kerítésénél fölállított Szent Imre-szobrot. Majd csöndesen hozzáteszi az iméntiekhez: „Nem haragszom az ilyen emberre, legfeljebb sajnálom.”
A diktatúra évtizedeiben bekényszerítették a pártba a hadiüzemben dolgozó embereket, „gyökértelenné váltak a Mosonmagyaróvárról, később Békés megyéből, Borsodból munkát keresők. Könnyűszerrel begyúrták őket abba az ideológiába.”
A másik szomorú tény, tűnődik Ferenc atya: „1990 után tönkreverték a gyárat… úgy, ahogy az országot is. Érthetetlen. Festékalapanyagokat gyártottak itt, Európában állítólag az egyik legjobb ilyen üzemnek számított… De valami érdek (valakik érdeke) úgy kívánta, hogy tönkretegyék, s a szomorú az, hogy nem hoztak létre helyette semmit.”
Nem csoda, ha a fiatalok elköltöznek, aki másutt végzi tanulmányait, nem tér vissza. „Fűzfő öregszik…” A fűzfő-fürdői iskolát öt-hat éve bezárták, iskolabusz szállítja a gyerekeket a gyártelepi állami iskolába. Vilonyában már csak alsó tagozatos állami iskola működik, oda járnak a királyszentistvániak is. Papkeszin és Litéren a református egyház tart fenn iskolát. A plébániához ugyanis öt település tartozik: Fűzfő mellett Litér, Papkeszi, Vilonya és Királyszentistván.
Belépünk a templomba. „Ennek gyöngyszemei az ablakok.” S valóban lenyűgöző látványt nyújtanak. Egyúttal emlékeztetnek a templom adományozóira. A Kósa család kiemelt szerepet vállalt. Kósa Klebelsberg titkáraként dolgozott; a következő ablak alján Forster Gyula és felesége neve olvasható, utóbbi volt a templomanya, aztán a Jalsovszky, a Perniczky, az Uher, a Thurzó-Sztachó név emlékeztet a kor megbecsült családjaira.
Az atya úgy tervezi, lebontatja a lambériát, szigetelteti a vizes falakat, s fehérre festeti a belső teret. „Így kiemelkednek az ablakok.” 1998 óta szolgál Fűzfőn, azóta készült el a fatimai oltár – »még Kondor atya küldte a szobrot« –, mellette a képet Veszeli Lajos, Balatonalmádiban élő festőművész alkotta. „Modern stílusú festő, nem is gondolná az ember, hogy ilyet is képes alkotni” – mutatja a nagyméretű festményt az atya. A szentély bejáratának másik oldalán, a keresztelőkút fölött ugyancsak Veszeli műve, amely stílszerűen Keresztelő Szent Jánost ábrázolja.
„Jövőre Lajos barátom elkészül a templomnak szánt keresztúttal. Falba mélyített boltíves fülkékben helyezzük el, rejtett világítással. A padozat is fehér kőborítást kap a tervek szerint, ezt jól ellenpontozza majd a fából készült mennyezet négerbarna színe. S egy gyönyörű orgonát kéne még beszerezni, mert kiváló a tér akusztikája.”
Mielőtt elindulunk a gyártelepi templomba, látszólag távolabbi témák is előkerülnek a beszélgetés során.
„1990 után az egyház olyan vagyont vett vissza (vagy kapott?!), amely csak viszi a pénzt. Termelő vagyont egyáltalán nem. Megdöbbentem, amikor fél évvel ezelőtt hallottam, hogy a cseh miniszterelnök kérte a katolikus egyházat, engedjenek el valamennyit a kártérítésből. Csehország, ahol egyébként a nemzeti egyház a huszita, olyan konkordátumot kötött a Szentszékkel, amely alapján nagy mennyiségű földet és termelő vagyont kapott vissza az egyház – ebből a helyzetből akar most kissé visszatáncolni a cseh kormány.
Magyarországon legalább egymillió hektár földje volt az egyháznak, s nem kértünk – kaptunk? – vissza semmit. Ha visszavehetnénk az egykori egyházi földeknek legalább egy részét, s mintagazdaságokat hoznánk létre rajtuk, ezzel kivívnánk az emberek elismerését, ráadásul értelmes munkalehetőségeket teremthetnénk. S a bevételből – legalább részben – fedezni lehetne intézményeink fönntartását.
A környéken mi vagyunk a legszerencsétlenebb helyzetben… Meg kell nézni Szlovákiában: az állam fizeti a papokat, az egyház visszakapta a földeket, azok hasznából újítják föl a templomokat; a horvátoknál hasonlóképpen.
Szerencsétlenek vagyunk, a mindenkori kormány köldökzsinórjára kötve, s ezáltal tőle függünk. Így nehéz az egyház és az állam szétválasztásáról beszélni. Akkor beszélhetnénk erről, ha önálló gazdasági bázisra helyezkedhetne az egyház. Amit 1990-ben elrontottak, a közelmúltban – az állami földek kiadásakor – módosíthatták volna. Csakhogy az egyháznak megint nem jutott semmi.”
S a gazdasági kérdések helyi összefüggésekben is megjelennek:
„Mély vízbe vagyunk dobva. Nyolcszázezer forint támogatást kapok egy évre az öt településre. Százezret mindjárt levesznek biztosítás és egyéb címen, a hiányzó részt nekem kell összekoldulnom… hetvenezer sem jön ki évente településenként. Híveink idősek, volt gyári munkások, kispénzű emberek.
Szomszédom, Balázs Pál kenesei atya mondta: nála egy nyári vasárnap a perselypénz százhetvenezer forint. Almádiban, tudom, még több. Itt nálam húszezer forint. Papkeszin tíz-tizenöt hívő jön el templomba, az egyházi iskolások havi közös szentmiséjén talán tizenöt-húsz fiatal jelenik meg. Legtöbbször a kántor pénzét sem tudják összeadni. Ezer-ezerkétszáz forint a perselypénz, ezernégyet adok a kántornak. Vilonyán ugyanez a helyzet. Papkeszin kétszázezer forint egyházadó jön össze egy évben. Vilonyán és Szentistvánon még százezer se.
Mi persze elsősorban ne a pénzről beszéljünk abban a világban, amely a pénzről szól, de mégiscsak szükséges az anyagi háttér. Hiába írja elő például a püspöki kar, hogy négyezer forint a minimális egyházadó, nekem el kell fogadnom az ezerötszázat is. Hiszen sokan azt mondják: ennyi van, atya, vagy kell, vagy nem kell. Régen öt pap szolgált ezen a területen, manapság munkanélküliek lennének. Éppen, hogy engem eltart az öt település.”
A fűzfő-gyártelepi Szent László-templomot hetvenöt éve szentelte föl Boldog Meszlényi Zoltán püspök. Gyönyörű, ligetes környék, távolabb a fák között az emberszabású munkásházak. Télen harmincan-harmincöten, nyaranta ötvenen-hatvanan vesznek részt a szentmisén. Ezért érdemes volt oly szépen felújítani ezt az istenházát? Szécsi Ferenc szelíden mondja: „Minden gondunk ellenére a jövőnek dolgozunk.”
Szép, tágas tér, a templomhajó jobb oldalán gyönyörű színes ablakok, Palka József műhelyében készültek, mint a fürdőtelepiek is, a másik oldalon egyszerű üvegezés. 1977-ben ugyanis a mintegy kilométerre lévő gyárban történt robbanás összetörte őket.
A további felújítás során a homlokzaton négy ablakot tervez az atya, melyek keresztet formálnak, s elkészül a torony, amely nem épült meg a háborús években. A kóruson kiállítás emlékeztet az eltelt hetvenöt évre. Miközben végignézzük, arra gondolok, legyen mire emlékezni majd újabb hetvenöt év múlva is.
Fotó: Cser István
