Fotó: Merényi Zita
Egy vallomással kell kezdenem a beszámolómat Schnider Anikó Angelika domonkos nővér örökfogadalmával kapcsolatban, amely augusztus 8-án, a budakeszi Havas Boldogasszony-templomban volt. Bár régóta dolgozom az Új Ember munkatársaként az Egyházban, még soha nem tudósítottam szerzetesek örökfogadalmáról.
Így amikor kiderült, hogy a laptól én megyek a fogadalomtételre, felmerült bennem a kérdés: vajon miről tudok majd írni? Úgy gondoltam, az esemény lényegében egy szentmise lesz, amelyen az elöljáró néhányunk jelenlétében felolvas egy szöveget, a nővér utánamondja, és ezzel véget is ér a szertartás. Be kell vallanom, tévedtem.
Amikor a templomhoz értem, a bejárat körül gyereksereget terelgető apukákat és anyukákat láttam. A templom már teljesen megtelt hívekkel. Az egyik oldalon elöl ültek a nővérek. A mögöttük és a hajó másik oldalán lévő padsorokban pedig az idősebbek mellett nagyon sok fiatalt is láttam. Aztán a főbejáratnál megjelentek a ministránsok, az asszisztencia, nagyon sok koncelebráló pap és a főcelebráns: Székely János szombathelyi megyéspüspök.
A kórusról felhangzott az ének: „Örvendezzünk mindnyájan az Úrban, ünnepi napot ülvén…” Amint a papság az oltárhoz ért, magam is befurakodtam a templomba, és jobban körülnéztem. Fiatalkoromban nagyon sok barátom esküvőjére voltam hivatalos. Akkor még éltek legtöbbünk szülei, az ifjú páré mindig ott ült az első sorban, mögöttük a rokonság, majd a számtalan jó barát, hátul pedig szinte mindig voltak ezeken az esküvőkön kisgyerekes szülők, akik a hangoskodó csemetéket ki-kivitték a templomból. Éppen így történt ez most is.
Hiszen ez egy esküvő! – döbbentem rá a Havas Boldogasszony-templomban. Számtalanszor hallottam már, hogy a szerzetesnő „Krisztus jegyese”, de a kifejezés csak most nyert számomra értelmet. Ezt erősítette bennem az is, amikor Székely János püspök köszöntötte az örökfogadalmas Angelika nővért, szüleit, nagyszüleit, testvéreit, rokonait és a barátokat, pontosan úgy, ahogyan a pap a násznépet szokta. A püspök ezután mennyei lakodalomról beszélt. Mint mondta: Jézus gyerekkora óta hívta Angelika nővért, aki már általános iskolásként érezte a hívást. Ezt a vonzódást utóbb a pécsi pálosoknál is átélte, ahol azt is megtapasztalhatta, mennyire boldogító lehet az Istennek átadott élet. A püspök ezután arról az életszövetségről beszélt, amelyet a nővér e szertartás keretében megköt. Szövetség ez – ismételtem magamban. Olyan, mint amit a házaspárok is kötnek. Ekkor merült fel bennem a gondolat, amelyről annyiszor beszélgetünk társaságban: a mai ember nehezen mer, tud, akar elköteleződni. A munkában és a magánéletében is. Hozzá szoktuk tenni: a papság, a szerzetesi életforma is hasonló, életre szóló döntést kíván(na). S most Angelika nővér vállalja a szerzetességet – gondoltam magamban. Aztán tovább hallgattam Székely püspököt. „Egész életedet Istennek adod, a téged szerető Jézus kezébe teszed, életszövetséget kötsz vele. Ő arra biztat, hogy ne félj ettől.”
Az olvasmányok és az evangélium után homíliájában Székely János Angelika nővérhez szólt, de mindannyiunkat tanított. Fra Angelico Szent Domonkosról készült képéről beszélt, amely térdén a nyitott Bibliával ábrázolja a rendalapítót, aki szinte issza a Szentírás szavait. Isten igéje nem betű, hanem lélek és élet. Isten önmagát rejtette bele igéibe. Olyan szavak ezek, mint amelyeket egy édesanya mond a gyermekének: Ne félj, veled vagyok, ott leszek…
Harmónia és logika mindez, ami benne van a világ teremtésében – a csillagokban éppúgy, mint a sejtjeinkben. Az ember akkor tud boldogan élni, ha e szerint az ige szerint alakítja az életét. Elsőként ezt, a Biblia szeretetét, s a benne foglaltak szerinti életet kívánta Székely János püspök Angelika nővérnek. Ez legyen a mindennapi kenyere, érezze, hogy Isten szíve dobog benne – mondta, majd hozzátette: „A fényt, amit a Bibliából kapsz, tudd mások felé is sugározni!”
A folytatásban is Szent Domonkos életéből vette jókívánságait a főpásztor. A szent szerzetes életének rendkívül fontos tere volt a templom. Sokat időzött ott, imádkozott, gyakran még éjszaka is. Többet volt a kolostor templomában, mint a cellájában. Átélte azt, amiről a Biblia beszél, hogy Isten élő templomából hatalmas víz, folyó fakad. „Ez tehát a második kívánságom neked – mondta Székely János püspök –: legyen a templom a birodalmad, az otthonod. Érezd, hogy Isten egészen közel van hozzád. Az ember, amikor imádkozik, nem arra törekszik, hogy Istent átalakítsa, esetleg meggyőzze, hanem pont fordítva – mi szeretnénk megváltozni azáltal, hogy kitárjuk a lelkünket. Az ima boldogító találkozás, amely hasonló ahhoz, mint amikor egy kisgyerek meglátja az édesapját, átöleli, és fölkiált: »Apa!« Azt is látni kell, hogy az élet legfontosabb dolgai ingyenesek. A mosoly, a jó szó és az ima is az. Egy szerzetesnek minden reggel ezekkel a kincsekkel kell ébrednie. Jókedvűnek, bőkezűnek, adakozónak kell lenned!”
Harmadik jókívánságára is Szent Domonkos életéből vette a példát Székely János. A szent a halála előtt különös örökséget hagyott a testvérekre. Azt mondta: Örökségül adom nektek a szeretetet, az alázatot és a szerénységet. „Mindez dúsgazdag hagyaték, melyet most én is kívánok neked” – zárta prédikációját a püspök.
A szentmise folytatása előtt következett az örökfogadalom szertartása. „Jöjj, Krisztus jegyese, fogadd a koronát, melyet az Úr készített neked mindörökre” – hangzott a nővérek énekében. Elénekelték a Mindenszentek litániáját, majd az elöljáró előtt fogadalmat tett Schnider Anikó Angelika nővér. Székely János megáldotta a fátylat, amelyet az új örökfogadalmas fejére helyeztek, s valamennyi jelen lévő szerzetesnő egyenként köszöntötte örökfogadalmas társát.
Különös menyegző tanúi lehettek az egybegyűltek. A násznép mosolygott, mert egy rokonuk, barátjuk meghallotta Isten hívását, meglátta őt az égő csipkebokorban, elköteleződött, és megtalálta igazi jegyesét – Krisztust.
