Minden a születéssel kezdődik, a megváltás története is

Fotó: Fábián Attila

 

Iancu Laura (1978) moldvai születésű magyar költő, író, néprajzkutató, napjaink irodalmának egyik legeredetibb alkotója. Senki nincs a mai költészetben és prózában, akinek munkásságában annyira központi helyet foglalna el az istenhit, mint nála. Eddig tizenegy szépirodalmi kötete jelent meg, ebből hét verseskötet. Legújabb, idén napvilágot látott verseskötetének címe: András érkezésére.

Tizenkét évesen elkerült otthonról, a moldvai Magyarfaluról, emlékei szerint a legbiztonságosabb, de legalábbis leggyengédebb közegből.

– Az ember szeretné hinni, hogy az a biztonság, védettség, ami gyermekkorban körülvette, mindvégig megmarad, de nyilvánvaló, hogy a felnőttvilág másképpen mű­ködik. Ha Magyarfaluban maradok, akkor is megszűnt volna ez a biztonság, védettség. Érdekes egyébként, hogy ma a nap negyvennyolc órájában minden érzékszervünkkel az újszülött csecsemőre, majd a gyermekre figyelünk. Gyermekkoromban sem én, sem a testvéreim nem kaptuk meg ezt az odafigyelést. Hatan vagyunk testvérek, a Jóisten tudja, hogyan nőttünk fel. Három hónapos korunkban édesanyánknak vissza kellett mennie a téeszbe dolgozni. Valamelyest közel volt a munkahelye az otthonunkhoz, másfél óránként hazaugrott, megszoptatott, tisztába tett minket, egyébként egy rácsos ágyban tartottak. Mindegyikünknek megvolt az életkorának megfelelő feladata. A négyéves testvér meg­etette a jószágot, az iskolás elkészítette az ételünket, a legnagyobb a tanulásban segített. Online állapotban voltunk mind, de legalább nyolcan figyeltünk egymásra. Szimbolikus védettség volt, de jobban működött, mint a technikai eszközök által nyújtott védettség.

Zeneiskolába járt, az irodalom nem is tartozott a legkedvesebb tantárgyai közé. Mikor és milyen élmények hatására kezdett el verseket írni?

– Budapesten kezdődött. 1997-ben érkeztem ide, egy szatyorral a kezemben; volt néhány ruhám, füzetem. Főiskolára kerültem, óvodapedagógus szakra kaptam ösztöndíjat, de előtte még az úgynevezett nulladik, előkészítő évet kellett elvégezni. Idős, beteg hölgyekhez jártam takarítani, családokhoz vasalni. Üresek voltak az estéim, a hétvégéim. Szórakozáshoz nem volt pénzem. Nem nagyon udvaroltak nekem, nem tudtam másnak a pénztárcájából élvezni az életet, így amikor az évfolyamtársaim bulizni mentek, számomra maradt a könyvtár. Itt aztán összefutottam a költészettel. Beültem a fotelokba, és szokásommá vált, hogy verseket olvasok. Egy idő után füzeteket vittem magammal, reflektáltam arra, amit olvastam, lemásoltam, megtanultam, vitatkoztam a költőkkel, először gondolatban, aztán írásban. Elkezdődött az írás.

A költők közül kik hatottak Önre?

– Kezdetben Pilinszky és Hervay Gizella verseit rendszeresen olvastam. Egyébként mindmáig ők állnak hozzám a legközelebb. És persze: Csoóri. Az ő költészetük hozott elő bennem, belőlem valamit; tőlük tanultam meg, hogy a problémák, kérdések, érzések leírásához, megfogalmazásához létezik egy csodálatos eszköz: a költészet. Azt, hogy ez nyelvileg hogyan működik, történik, miként születik meg a vers, nekem kellett hozzátennem, kiizzadnom. Sokévi gyakorlatra volt szükség ahhoz, hogy a versíráskor megtanuljam a nyelvet úgy használni, mint egy ünnepi ruhát.

Ön költő, író – tehát művész – és néprajzkutató, emellett két kisgyermek édesanyja. Hogyan tudja mindezt összeegyeztetni, mindegyik területen helytállni?

– A titok, ha van, az, hogy az ember negyvenéves lesz, és ilyenkor már tömörítünk, nyesünk, szelektálunk aközött, hogy mi a fontos, és mi nem az. Semmi olyat nem csinálok, amit ne tettem volna korábban is, csak most nem takarítok, vasalok, nem egyetemre járok, hanem gyerekeket nevelek, írok, kutatómunkát végzek. Pontosan ugyan­annyi a feladatom, mint régen, csak más típusú. Az biztos, hogy már nem engedhetem meg magamnak, hogy amikor késztetést érzek, mondjuk, a versírásra, otthagyjak csapot-papot, és ameddig ez az állapot tart, ne foglalkozzam semmi mással. Divatos szóval élve: racionalizálni kellett valamelyest az alkotási folyamatot, azt, ami valójában öntörvényű, és aminek az ember, ha megtehetné, legszívesebben csak alávetné magát.

Ön egy alkalommal azt mondta, hogy a művésznek a lehetetlen ügynökévé kell válnia. Mit ért ezalatt?

– Valamiképpen a maximumra való törekvést. A puszta valóságábrázolás, még ha gyönyörű is – legyen szó írásról, festészetről, bármiről –, lehet művészeti alkotás, de nem tudom, hogy hozzátesz-e valamit általában az élethez. Az alkotó nagyon jól tudja, hogy csak a nyomában jár annak, amit követ. Át kell nyúlnunk a halál torkán, a hitünkkel és az életünkkel kell majd megfizetnünk az utolsó versért. Ezt érzem igazi művészetnek. Ha erről lemondunk, nem lépünk túl önmagunkon. A művészet megkívánja, megköveteli, hogy lépjünk ki egy másik dimenzióba, és ez nem a fantázia játéka, hanem véresen komoly valami. Történés. A művészet és így a költészet sem tudja megoldani az ember kicsi és nagy problémáit. A legszebb alkotás is túlteljesíthető, de mégiscsak kellenek az ingoványos területekre való kimerészkedések, a lehetetlenség követése, mert ez a húzóerő. Ha megszűnnek ezek a pulzusok, összeomlik a civilizáció, ugyanúgy, ahogyan az élet, ha nem dobban a szív. Tudjuk, hogy itt a földön minden töredékes, és a megismerésünk homályos, mégis, nem szabad lemondanunk a lehetetlenről. A művészet a jelenben is az örök érvényűre kap meghívást. Olyan ez, mint a táplálkozás: nemcsak azért eszünk ma, mert éhesek vagyunk, hanem azért is, hogy holnap is legyünk. A mát szolgálni a holnapért a művészettel. A költészet, a művészet olyan dolgokat árul el a létezésünkről, az emberről, titkokról, amiket egyetlen más módszerrel, a tudomány révén sem tudhatunk meg. A művészet profán kinyilatkoztatás, a Jóisten hatalmas adománya az emberiségnek.

A csángó magyarok hitében mindig együtt élt a kereszténység a pogány elemekkel. Erre gondolt, amikor egy helyütt azt írta, az Ön legnagyobb dilemmája, hogy miért nincs jelen, vagy ha ott van, hol és hogyan lelhető meg Jézus lábnyoma ezen a tájon, ebben a hitben?

– Arra utaltam, hogy a moldvai magyarok istenképében az Ószövetség Istene erőteljesebb. Számukra ő az Isten. És a szerető, irgalmas atya, akinek a jó hírét Jézus hozta el a világba, mintha nem lenne jelen az istenképükben. A vallásgyakorlatukban persze ott van Krisztus, Jézus tisztelete erőteljes és sokszínű, a passiótörténet átélése például nagyon meghatározó a csángó magyarok vallásosságában. Moldvában a nagyböjt a legszebb vallási időszak. Jézust jó és egyszerű szeretni, mert szenvedett, hozzánk hasonlóan. Máriát úgyszintén, mert ő aztán tudja, mit jelent anyának, feleségnek lenni. De Isten megmaradt a maga keménységében. Kicsit elválik egymástól az Atyaisten és a Fiúisten. Jézus tanításaiból a társadalmi együttélésre vonatkozó részek a döntők: hogyan kell együtt élnünk, egymással bánnunk, hogy az üdvösségre eljussunk. Az Atyaisten pedig megmarad a filozófia, a hit elvont elemeként, és mint ilyen, a természethez kapcsolódik, a természetben megnyilvánuló erőkhöz. Isten az, aki az esőt adja, fölkelti a napot, a termés pedig beérik. A földrengés szintén Isten akaratából történik. A természet szélsőséges megnyilvánulásai Istenhez kapcsolódnak, és mint tudjuk, ezek általában negatív dolgok. Rosszak vagyunk – mondják –, Isten büntet minket, mert világos, hogy nem tartjuk be a parancsait. Ez az istenkép mindig bizonytalanságban tartja az embert az erkölcsi állapotára vonatkozóan, hogy soha ne bízza el magát, és soha ne feledje: Isten mindent lát, mindent tud, és a hatalma végtelen, bármikor, bármit megtehet… Ezzel szemben Jézus mintegy embertárs, aki azonosul a mindennapok gyötrelmeit hordozó, szenvedő emberrel. Jézus az emberek közé jött, az emberek oldalára állt, de az embereket nem emelte Isten tartományába – mondhatnánk: erőszakot nem alkalmaz. Az irgalmas Atya képe, az a jó hír, hogy Isten nemcsak törvényeket állít, hanem kegyelmet is ad keresztünk hordozásához, hogy irgalmat akar és nem áldozatot, nagyon halvány ebben az istenképben, ha egyáltalán jelen van.
Természetesen ezeket nem választhatjuk szét egymástól ilyen mereven, de az tagadhatatlan, hogy a moldvai magyarok istenképe nagyon összetett. Ennek elsősorban történeti, egyháztörténeti okai vannak. Ez a jelenség szerintem nem pogány vonás. A nagyon gazdag hiedelemvilág egy másik kérdés. A hagyomány önálló terület, amiben sok lehet a vallásos vagy éppen pogány elem, de a mindennapokban, a test és az anyag szintjén megjelenő problémák orvoslásában kap szerepet – elég, ha például a népi gyógyászatra gondolunk –, és nem kapcsolódik az emberi lélek, a létfilozófia területéhez tartozó kérdésekhez, ami a racionális szintről való elemelkedést kívánja meg.

A verseiben is azt érzem, hogy bár nem a félelem a domináns, de nem is az irgalmas és szerető Istenbe vetett feltétlen hit. Úgy ír, mint aki megtapasztalta és tapasztalja a saját és mások életében, hogy az irgalmas és szerető Isten nem mindig úgy mutatkozik meg, ahogyan mi szeretnénk.

– Papíron elhiszem, hogy Isten irgalmas, és ha feloldozást kapok, akkor újból tabula rasa van. Ettől azonban még nem tudok megbocsátani magamnak. Másoknak könnyebben. Elhiszem tehát a tanítást, hogy mi magunk zárjuk ki magunkat Isten országából. Mi maguk büntetjük magunkat. De azért kíváncsi vagyok arra, hogy Isten milyen feltételekkel engedi el a bűneinket. Ott vannak a hitünk próbatételei a Biblia korától napjainkig. Krisztus egyetemes érvényű megváltása nem egy gyár, ami legyártja az üdvözülteket. Istennek személyes beszéde lesz velünk. Négyszemközt. Gyakran gondolkozom azon, miért nincs nyoma az evangéliumokban annak, hogy Jézus vidámkodott, viccelődött. Tanultam az evangéliumok keletkezéstörténetéről, tudom, hogy a tartalom a cél szerint alakult. Bizonyos, hogy Jézusnak volt humora, mégis, úgy érzem, ha Istenről van szó, akkor nincs helye a viccnek, a könnyedségnek. Az irgalomnak és a kegyelemnek igen, de ez is Isten tulajdonsága. Ebben a kérdésben sem igazán találok nyugvópontra. Írásaimban sem tagadom, unos-untalan siránkozom afölött, hogy az ember igazán soha nem értheti meg Istent. Hiányzik belőlünk egy alkatrész, aminek segítségével ez lehetséges volna. Ez a tükör által homályosan látás állapota. Mégis, ha valaminek értelme, húzó és vonzó ereje van ezen a világon, az éppen az, hogy az ember meg akarja tudni, érteni akarja, hogyan gondolkodik Isten. Képtelenek vagyunk erre. A megtestesült Istent sem értettük meg, pedig emberi nyelven beszélt hozzánk.

Este a faluban című versciklusának 19. részében írja: „A sok szentostya, amit ettél, / tövisek közé hullott.” Egy másik versében pedig azon elmélkedik, hogy mindnyájan tékozló fiúk vagyunk. A legjobb szándékunk is visszájára fordul, folyamatosan elbukunk?

– Az Igét, a szent ostyát magunkhoz vesszük, de nem mindig termékenyíti meg a talajt, a hitünket, mintha nem is odavaló volna. Az ember soha nem tudhatja, hogy azért van ez így, mert tövisek közé hullott, és a természet törvényei szerint lehetetlen, hogy az a mag végül is kikeljen, vagy az ostyának, az Igének nem az volt a küldetése, hogy megtermékenyítsen, a mag szárba szökkenjen, és termést hozzon, hanem valami más. Ez nagy kérdés. Amíg élünk, nyitott lelkek vagyunk, semmi sincs lezárva. Lehet, hogy a lelki megerősítés nem javulást hoz, csak az éberséget tartja fenn. Afelől semmi kétségem, hogy ha az ember olvassa a Szentírást, részt vesz a szentmisén, azonnal érzi, hogy ez valami egészen más dolog, alapvetően különbözik minden mástól, amit megtapasztalunk, átélünk az életben. Ez egyértelműen természetfölötti dimenzióként van jelen a világban. De azt, hogy milyen kapcsolat, kötődés létesülhet egy anyagi és a transzcendens lény, jelenség között, tulajdonképpen nem tudjuk. Mi csak a pillanatot látjuk, érzékeljük, nem az időt. A történések az időben zajlanak.

Anyai nagymamája összekapcsolta a karácsonyt a húsvéttal. Ön pedig Beszélgetés a kövekkel című versében írja: „Cirenei átörökítette a keresztet… / egyik irányból szenteste / a másikból nagypéntek / keresztezi a húsvétot.” Ez a három esemény ennyire szorosan összefügg, egyik sincs a másik nélkül? Születés, szenvedés, veszteség, halál – mindez a húsvét, a feltámadás előzménye, része?

– Azt hiszem, igen. Nagyon érdekes volt, hogy a nagyanyám húsvéti éneket énekelt karácsonykor, kiemelve az ünnepet a szűkebb kontextusából, és érzékeltetve, hogy van egy nagyobb távlata. Vigasz lehet mindnyájunk számára, hogy a Jóisten elküldte nekünk a Megváltót, hogy kicsivel közelebb kerüljünk hozzá. Rajtunk is múlik, hogy mennyire élünk ezzel a lehetőséggel. De az tény, hogy a végső kapu Istenhez a kereszt, ami tulajdonképpen dicsőség. Valahol olvastam, hogy még ez az „apróság” is racionális, értelmet nyer a szenvedés. Az ember szenvedések árán jut végül célba, és hatalmas öröm lesz a megszabadulás.

Ahogyan Jézus és nyomában Szent Pál mondta, a mostani szenvedésetek semmivé lesznek majd a túlvilágon rátok váró örömök mögött…

– Kell a hitbéli fájdalom, a gyötrődés, ugyanúgy, ahogyan az életben is megtapasztaljuk: ahhoz, hogy érzékelni tudjuk a boldogságot, tudnunk kell, milyen boldogtalannak lenni. Ez fordítva is igaz. A fájdalom, a szenvedés mindig a nagyobb jó érdekében történik, mégis, az ember nehezen talál vigaszt ebben a felismerésben. Baj, hogy keveset imádkozunk. Túlságosan rátelepedtünk a magunk valóságára. Kitessékeltük a Jóistent az életünkből mi, keresztények is. Azt hisszük, rajtunk múlik minden, pedig látjuk, hogy rosszul végezzük a dolgunkat. Csak nagyon keveseknek sikerült az életszentség útját járni. Bűntudatom és szégyenérzetem van, hogy minden adva van ahhoz, hogy Isten létét tanúsítsuk a világban. Amennyire egyszerű, annyira lehetetlen ez. Szodoma és Gomorra feltámadt, de már nem egy város, hanem a földünk.

Mi jut eszébe az ismert képről: barlang, benne egy asszony és egy férfi, a jászolban kisfiú?

– A názáreti család Betlehemben. Egy szentkép, egy ideális állapot jut eszembe, öröm, remény. Van valamiféle egyetemes igazság abban, hogy karácsonykor a gyermek van a középpontban, hiszen minden a születéssel kezdődik. A megváltás története is. Tanulságos, hogy mennyire nem számítanak a körülmények. Milyen csodálatosan kitalálta a Jóisten: semmire nincs szükség, csak arra, hogy bízzunk benne. Barlang? Luxuskórház? Az anyatej és az egészség többet ér. Az ember a szemével azt látja, hogy megsokszorozza az életet, de közben a szíve megtelik élettel. Megújul. Minden születéssel megújul a világ. Böjte Csaba atya szokta mondani: a gyermek minden problémára orvosság. Azt hiszem, a betlehemi gyermekre különösen érvényes ez az állítás. És aktuálisabb, mint valaha.

***

Iancu Laura
A kapuban

Elhatároztam, hogy benyitok, és rendezni fogom vele a viszonyom. Lábam van, de járni nem tudok. Közeledik. Mit mondjak? Imádságba fojtom szavamat: Atyám! Vétkeztem… – ugyan, éppen Isten ne tudná, hogy kivetkőztem emberségemből, és arra sem vagyok méltó, hogy rám ismerjen? Vitatkozom magammal. Félrenézek, érzem: keresi a tekintetemet. A szívem nem találja a helyét. De tud verni, amikor csak simogatón kéne lüktetnie…!
Ez a sötétség nem fog kitavaszodni. Vissza kell fordulnom az emberek közé, ismernek, és ismerik az utat. Hazavezetnek. A kapuban az egyik mondatom hamis, tévesen szól a másik, mint a nagyugari templom harangja, kit nyaldosott tűzláng, falt belőle a rozsda is, hogy már csak sír, amikor a kötelét rángatják. Hallom most is kenyérillatú visszhangját. És míg az állatok berendezik a szülőszobát, én elbőgöm magam. Felsírt a Gyermek. Egy nyelvet beszélek vele. Beszéli nyelvemet. Sírj! Sírj, Gyermekjézus, sírj, Nagyisten. Itt vagyok. Rendelkezz velem!

Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..