Jézus Krisztus földi tevékenységének alapja az irgalmas szeretet. Mind a négy evangéliumot meghatározza ez a szemlélet. Mégis, mi az a többlet, amelynek alapján Lukács evangéliumát az irgalmasság evangéliumának nevezzük?
– A Szent Lukács által írt evangélium többlete abban nyilvánul meg, hogy ő az irgalmasság gondolatát műve elejétől a végéig következetesen végigviszi. A téma felbukkan már a gyermekségtörténetben is, amely Lukács evangéliumának első nagyobb szerves egysége. Az irgalom e rész gyönyörű himnuszaiban jelenik meg: az egyik Mária éneke, a Magnificat, a másik pedig Zakariásé, a Benedictus. Ha végigimádkozzuk ezeket, több helyen is találkozunk az irgalom szóval. Amikor Mária hálát ad azért, mert Isten kiválasztotta őt, ezt Isten irgalmasságával hozza összefüggésbe. „Nagy dolgot cselekedett velem a Hatalmas, és Szent az ő Neve. Irgalma nemzedékről nemzedékre azokra száll, akik őt félik.” Zakariás himnuszában ugyancsak megjelenik e fogalom: Zakariás azt mondja újszülött gyermekéről, a leendő Keresztelő Jánosról: „Téged pedig, gyermek, a magasságbeli prófétájának fognak hívni: mert az Úr színe előtt fogsz járni, hogy előkészítsd az ő útját és népét az üdvösség ismeretére tanítsd, bűneik bocsánatára, Istenünk mélységes irgalmából…”
Lukács erőteljesen hangsúlyozza, hogy Jézus a mennyei Atya irgalmasságának közvetítője. Gondoljunk csak a tékozló fiú történetére. A mennyei Atya irgalmát Jézus teszi láthatóvá számunkra, szeretettel, nyitottsággal, a bűnbocsánat ajánlatával, a rászorulók felkarolásával. Segít azokon, akik bármilyen formában megtapasztalják a nyomorúságot, betegek, vagy a társadalom peremére kerülnek. De különleges szeretetet tanúsít az asszonyok iránt, és nyitott az idegenek felé is.
Jézus irgalmas szeretettel tekint Péterre, aki háromszor is megtagadta őt. Sajátos mozzanat, hogy Lukácsnál nem a kakasszó inti Pétert bűnbánatra, hanem Jézus tekintete. A keresztfán Jézus imádkozik a kivégzőiért, és az örök üdvösséget ígéri a megtérő latornak.
Mindezek alapján méltán nevezhetjük Lukács evangéliumát az irgalom evangéliumának.
Az, hogy Zakariás felesége, Mária rokona, Erzsébet fiút szült, a későbbi Keresztelő Jánost, aki előkészítette az Úr útját, mennyiben tekinthető Isten irgalmasságának? Hiszen Erzsébet öreg volt és meddő.
– Természetesen ez is Isten irgalmasságának megnyilvánulása, azzal a megjegyzéssel, hogy itt nyíltan nem szerepel az evangéliumban az irgalmasság szó.
A bűnös asszony esetében sem fordul elő az irgalom kifejezés. Mégis, óriási a különbség Simon farizeus és Jézus magatartása között, ahogyan a házba betérő asszonyt fogadják. Jézus azt mondja a lábát könnyeivel öntöző asszonyról: „Sok bűne bocsánatot nyert, mert nagyon szeretett.” Ez a nagy szeretet szinte kiváltja Isten határtalan irgalmasságát?
– Igen, a bűnök bocsánata az irgalom egyik sajátos kifejezése, ezért nem csupán az irgalom szót kell alapul vennünk, hanem a rokon értelmű kifejezéseket is, mint a jóság, a szeretet vagy a bűnök bocsánata. Ahol Jézus kimondja ezek valamelyikét, ott egyértelműen az irgalmasság valóságát tárja elénk.
Időnként ellentét feszül Jézus irgalmassága és a tanítványok magatartása között. Amikor a szamaritánusok kiűzték őket a falujukból, Zebedeus fiai, Jakab és János így szóltak Jézushoz: „Uram! Akarod-e, hogy kérjük, szálljon le tűz az égből és eméssze meg őket?” Jézus azonban megfeddte őket ezért.
– A tanítványok gyakran meglehetősen földiesen gondolkodtak, és nem mindig tudtak teljesen azonosulni Jézus szemléletével. Az evangélisták közül egyedül Lukács említi, hogy az utolsó vacsorán az Eucharisztia megalapítását követően az apostolok azon vitatkoztak, ki a nagyobb közülük. Ez egészen megdöbbentő. Jézus a saját szenvedésére utalva önmagát adja az Eucharisztiában, a tanítványokat pedig a földi hatalom, az uralkodás érdekli. Egyértelmű, hogy ők is rászorulnak Krisztus irgalmára.
Az irgalmas szamaritánus története a Lukács evangéliumából legtöbbet idézett példabeszédek egyike. A félholtra vert ember mellett elmegy a levita és a pap is, anélkül, hogy segítséget nyújtana neki. Mi lehetett az oka ennek az érzéketlen közönynek, különösen olyan személyek részéről, akik Isten dicsőségét hirdetik, ami nem lehet hiteles a rászoruló felebarát segítése nélkül?
– Ezzel a példabeszéddel Jézus éppen azt akarja kifejezni, hogy a csupán szavakban hirdetett istenszeretet nem hiteles. Érdemes megjegyezni, hogy e példabeszédet megelőzik a törvénytudó kérdései: mi a főparancsolat, és ki az én felebarátom. Jézus tehát a legszorosabban összeköti az isten- és az emberszeretetet. Ezek a parancsok az Ószövetségben még különállóak voltak. Persze a zsidók számára sem volt teljesen ismeretlen, hogy az istenszeretet és a felebarát szeretete valamiképpen összetartozik, de azért a két parancsolatot ilyen formában nem kapcsolták össze. Jézus ezt teszi, és az egész történet arra irányul, hogy szemléltesse azt a valóságot, amelyet korábban a két parancs felidézésével elméletileg tárt fel.
Érdemes felfigyelni egy sajátos megfogalmazásra: a szamaritánus látta a sebesültet, „és megesett rajta a szíve”. Ez a kifejezés más helyeken Isten vagy Jézus magatartását jelzi. A naimi ifjú történetében azt olvassuk, hogy Jézus meglátta az özvegyet, és megesett rajta a szíve. A tékozló fiú történetében pedig az apa meglátta a messziről hazatérő fiút, és megesett rajta a szíve. Nem véletlen a megfogalmazásnak ez a módja az irgalmas szamaritánus történetében sem.
Jézus válasza a törvénytudó kérdésére – „De ki az én felebarátom?” – tehát egyértelműen az egyetemes irgalomra vonatkozik?
– Így van. Mivel a felebarát szónak meglehetősen leszűkített értelme volt abban az időben, Jézus egyértelművé akarta tenni, hogy az irgalmas szeretetnek nincs határa, semmiféle emberi korlát nem jöhet szóba. Mindenki felé tanúsítani kell azt, függetlenül a rászoruló nemzeti, vallási, nemi hovatartozásától.
A tékozló fiú történetében egyértelmű, hogy az apa az irgalmas Istent jelképezi. Vele szemben az idősebb fivér pedig a világot, az igazságosságot, amely többnyire nélkülözi az irgalmat. Ő úgy gondolkozik, mint hasonló esetben az emberek többsége.
– A tékozló fiú történetét csak akkor értjük meg, ha túllépünk a földies gondolkodásmódon. A Jézus által elmondott történet első ránézésre valóban egy apáról és a két fiáról szól. Ha megmaradunk ennél a szintnél, akkor biztos, hogy először az igazságérzetünk mozdul meg, látva az apa kitörő örömét a kisebbik fia hazatérésekor, és az idősebb testvér viselkedését, aki szemrehányást tesz az apjának, amiért ő, bár mindig hűen szolgálta, mégsem kapott ezért tőle soha köszönetet…
Túl kell lépnünk ezen, és felismernünk, hogy Jézus a mennyei Atyát jeleníti meg az apa személyében, aki irgalmas szeretettel fogadja azokat, akik valóban belátják korábbi gyarlóságukat, azt, hogy elfordultak tőle. Ugyanakkor a mennyei Atya arra ösztönzi az igazakat vagy az önmagukat igazaknak tartókat, hogy értsék meg az ő álláspontját. Értsék meg, hogy fölösleges utólagos jutalomról beszélni. Az Istennel való kapcsolat szintjén nincs értelme ennek, mert ha valódi, őszinte szeretetkapcsolat fűz Istenhez, akkor számomra ennek a szeretetnek a megélése az igazi jutalom. Milyen nagyobb jutalmat várhatnék annál, mint hogy Isten jelen van az életemben, és az örök életet ígéri nekem?
Az idősebb fiú megmarad az ítélkezés szintjén, képtelen túllépni ezen, talán nem is akar.
– Valóban. Nem érti meg, hogy nem az utólagos jutalmon van a hangsúly, hanem azon, hogy itt vagyok, adott számomra ez a családi közösség, az apával való kapcsolatnak köszönhetően van valami lényeges, döntő dolog az életemben. Ha az Istennel szeretetkapcsolatban állok, annak ki kell sugároznia az emberek felé is. Éppen ez a magatartás az, ami hiányzik az idősebb fivérből.
Mondhatjuk azt, hogy mindannyian tékozló fiúk vagyunk, ki így, ki úgy?
– Ez egészen bizonyos. Maga Ferenc pápa is folyamatosan ezt hangsúlyozza, talán kissé el is túlozva a dolgot. Azt szeretné tudatosítani bennünk, hogy valamiképpen mindannyian tékozló fiúk vagyunk, rászorulunk Isten irgalmára. Ha elmondhatjuk magunkról, hogy nem fordítottunk hátat az atyai háznak, adjunk hálát Istennek, hogy az ő szeretete vezetett és segített bennünket.
Fotó: Lambert Attila
