mintha madárraj,
zúgja imával:
élni meg írni
szent zene: védi
bajtól az írás,
múzsa-mosolygás,
azt, aki végleg
csillagoké lett,
végzete bátran
fut a halálban
(ekkora málhát
is bír a jó hát),
s jött piros ünnep,
vártak a művek,
szállt föl a tollas
én: fiatal sas
tárta ki szárnyát,
látva a turjánt,
Kis-Duna medrét,
dombok ölelték,
nézte, hogy olvad
lángba vörös Nap
ott, hol a síkság
nyúlt, lobogott át
fűvel a sorsán,
búgva gorombán,
hogy soha másról,
tengeri tájról
verse ne zengjen,
csak mit a szellem
arra virágzott,
hol kamasz árny volt
s majdan a férfi
tudja, vidéki
lelke sosem vált
városi formát,
s így, öregen már,
tört irodalmárként
belevarrja
minden agyakba:
rejtjelem óvtam,
csak libidómban
bízva erősen,
száz követőmben:
ők kiharapják
magból az almát.
