Egyszer csak, amikor beszélgetésünkben már sok mindenről szó esett, mint ahogyan talán arra válaszol, ha kérdik, mit főz legközelebb ebédre, azt mondja: „Milyen jó nekünk, keresztényeknek, tudjuk, kihez tartozunk.” Hát persze! Milyen jó nekünk! Talán nem is érdemes erről több szót ejteni, olyan magától értetődő. S hirtelen elönt a gondolat: ugyan miért annyi világnézeti hadakozás, miért annyi vívódás, kétely, amikor ennyire egyszerű: tudjuk, kihez tartozunk. Odakint hosszú idő után kisütött a nap, a szomszédos helyiségben a székesfehérvári egyházmegyei karitász vásárt tart. Olgi néni is mindjárt megy, segít, intézkedik – éppen, amit kell. Igen, ő Olgi néni, Pusztaszabolcson és itt, Székesfehérvárott, ahol minden héten csütörtökön találkozhatnak vele, mindenki így ismeri Hajdó Györgyné Madaras Olgát. Hölgyek esetében nem illik az életkorukat említeni, Olgi néni sorsának egyes állomásai azonban beszédesek, nem lehet kikerülni a nehéz történelmi kort – s talán ebben is keresendő az a derű, amely körüllengi egyéniségét; bár öltözete arról árulkodik, s maga is elmondja, nemrégiben veszítette el a férjét, több mint ötvenesztendei házasság után. Szent Jakabot idézi: aki jót tehetne, s nem teszi, vétkezik. Honnan ered benne a mások felé vezető erő?
Talán gyerekkori emlékeiből? Szüleivel, négy testvérével, a két nagymamával nyolcévesen menekülni kényszerültek a közeledő front elől. Erdélyben, Ratosnyán éltek. (Ez az apró település néhány esztendeje vált ismerőssé az olvasni hajlandó embereknek: itt játszódik Wass Albert nagyszerű regénye, a Funtinelli boszorkány.) Záhonyig jutottak, a tisztviselő édesapa ott kapott állást a vasútnál. Később Nyírmadára költöztek, Olgi néni a középiskoláit Nyíregyházán végezte. Nem voltak könnyű idők: a háború dúlása után a kommunisták dúlása, elhajtott jószágok, lesöpört padlások. Nagy a család, összesen kilencen vannak. Mindennap enni kell, s mégis: a szülők ünnepnapokon meghívták asztalukhoz a szomszédban lakó szellemi fogyatékos testvérpárt. Olgi néni hogyan is gondolhatta akkor, hogy évtizedek múltán találkozik majd Hagyó József atyával, a Hit és fény magyarországi „nagykövetével”. Ez a szerzetesközösség az értelmi fogyatékosokkal való gondoskodásra hívja-adja önmagát. Olgi néni szeme megcsillan: az elfogadás, ennyi a „titok”. A titkot én mondom, s mindjárt idézőjelben, mert titok nincs. Pusztaszabolcsra, ahol Olgi néni él, minden hónapban egy alkalommal, immár tíz éve, meghívják a tordasi fogyatékos fiatalokat egy napra. Elfogadni őket, folytatja Olgi néni, s a velük való együttlétben felszínre hozni a bennük lévő értékeket. A harminc fiatal közül heten most készülnek a keresztségre, három éve tízüket keresztelte Hagyó József atya és a tordasi evangélikus lelkész. Fiatal lányként alig akarták fölvenni a nyíregyházi középiskolába: osztályidegennek minősítették. Ennek ellenére szívós akarattal építésztechnikusi oklevelet szerzett, s érettségi után két évvel férjhez ment. 1956-ot írtak akkor, az ifjú férj pedig hivatásos katona volt. Ő is Erdélyből származott, mezőségi családból. Egy ideig orvosegyetemre járt, majd abbahagyta, s a honvédség egészségügyi alakulatánál szolgált. „Ő nem járhatott templomba, otthon imádkozott” – a tiszti lakótelepen –, „én titokban a zugligeti templomba jártam”. Közben a Fővárosi Beruházási Vállalatnál dolgozott, műszaki ellenőrként. Két gyermekük született, egyikük tanár, a másik vállalkozó, s ma három unoka várja, hogy átkarolhassa a nagyit. Nem messze laktak a Huba utcától, s amikor a karmeliták visszakapták a templomot és a rendházat, Olgi néni szakmai tudásával segítette a helyreállítást, majd másfél évig – hogy meginduljon az élet – a kolostor konyháján főzött. Ilyenek az asszonyok: főztjükbe öntik szeretetüket. A Hit és fény közösséggel Bogyay Márián keresztül ismerkedett meg. Hagyó József atya minden évben november 7-én lelkigyakorlatot tartott nekik Tihanyban, Mirk Istvánék (mindenkinek csak Pista bácsiék) tihanyi házában. Férje ilyenkor nem kísérhette el, őt kötötte a hadsereg szabályzata, „de mindig és mindvégig megkaptam tőle a lelki támogatást”. Hajdó György, amikor 1990 után erre lehetősége nyílt, a pusztaszabolcsi máltai szeretetszolgálatban dolgozott a nagyszerű Szalontai Jenővel együtt. 1992-ben Olgi néni is nyugdíjba ment. Ekkor otthagyták Budapestet, s egy apróhirdetés alapján telepedtek le Pusztaszabolcsban. Akkoriban még nem működött ott semmiféle keresztény segítő szolgálat. Baltási Nándor atya támogatásával rövidesen létrehozták a karitászt, s lábra kapott a helyi máltai szeretetszolgálat is. S Olgi néni sorolja: karácsonyra élelmiszercsomag a rászorulóknak, éveken át nyári táborozás a halmozottan fogyatékosoknak, betegek látogatása otthon és a kórházban, az idősek otthonának lakóit sem hagyták magukra, aztán családi napot szerveztek, s mert egyre inkább szükség mutatkozott erre, a diákétkeztetésbe is bekapcsolódtak. S megint egy egyszerű, természetes mondat: „Az ember nem önmagának él.” Szent Páltól kell ezt minden kereszténynek megtanulnia: akár élünk, akár halunk, csakis Krisztuséi vagyunk. S Krisztus itt áll mellettünk: halmozottan fogyatékosként, munkanélküliként, szegényként. Olgi néni elmondja, karitász-munkájuk egyre inkább a gyermekvédelemre irányul. Mind több család képtelen megvenni a beteg gyermeknek szükséges gyógyszert vagy szemüveget, s a tüzelőt, hogy meleg legyen otthon. Mind nehezebb azonban ehhez pénzt gyűjteni. A pályázatok elhalnak, a helyi önkormányzat eddig segített, de a mostani nyomorkormányzás miatt vajon jövőre képes-e egyetlen fillért is adni? Eddig Baltási atya kapcsolatai révén évente legalább háromszor megérkezett a luxemburgi karitász kamionja… A rászorulók egyre többen vannak: idősek, egyedülállók, kisnyugdíjasok, cigány családok, nagycsaládosok. És a jövő? Leginkább az egyéni adományokra számíthatnak. S hiába kapott a helyi karitász és a máltai szolgálat elismerést az önkormányzattól, akik létrehozták, egymás után kiöregednek. „Ha nekünk is le kell lépni, ki áll a helyünkre? – kérdi Olgi néni, s elmosolyodik: a „hit és fény” munkához sikerült több középiskolást és egyetemistát „felnevelniük”. „A Jóisten biztosan gondoskodik szolgáló emberekről, mert szegény mindig lesz.” Odakint mozgolódás, egyre többen érkeznek. Olgi néni az egyházmegyei karitász nyugdíjasklubjának is a vezetője; mennie kell, várja a következő feladat. De ott van vele alapító karitászos társa, Bartók Istvánné. És mintha világosabb lenne idebent, és fényesebb odakint az utca.
