Fotó: Elmer István
Ukrajna ma háborús ország. Mi, magyarok figyelmünket elsősorban Kárpátaljára irányítjuk, ahol mintegy százötvenezerre teszik a magyar ajkú lakosság létszámát. A hírek arról érkeznek, rég nem tapasztalt nehézségek között kénytelenek élni ott az emberek. Nemrégiben Magyar Gergely ferences szerzetessel, nagyszőlősi plébánossal beszélgettem.
A ferencesek 1989-ben telepedtek vissza Kárpátaljára – sok évtized után, mint annyi más alkalommal a történelemben, elsőként nyújtva segítséget a nép lelki erősítésében és anyagi támogatásában. Gergely atya szavai idéződnek fel bennem, miközben keletnek, az ukrán határ felé tartunk:
„A mostani idők nagyon nehezek. Az egyetemista korúak egy része az itteni tarthatatlan oktatási rendszer miatt Magyarországon próbálkozik. Szomorúan kérdem, milyen jövője lehet egy olyan országnak, ahol a tanulás, a sikeres vizsga is pénzen, baksison alapul – mert ez a valóság? Milyen lesz a jövő értelmisége – s egyáltalán honnan lesz?”
Az elvándorlás másik tragikus oka a háború. Az autópályán kényelmesen haladunk Nyíregyháza felé, majd még tovább. Bekapcsoljuk a rádiót, híreket mondanak: Ukrajna keleti részén kiújultak a harcok a kormánycsapatok és a szakadárok között. A tüzérségi tűz mellett közelharcra is sor került.
Ez elől is sokan Magyarországra menekülnek. Ugyanakkor a nyugat felől áradó civilizációs rontó ártalmak a világnak ebben a nyomorúságos szegletében is nyakon öntik a fiatalságot. „Ugyanazok a hatások érik őket, mint Magyarországon vagy nyugatabbra: az internet, a Facebook. Ezek itt is teljesen átalakítják a gondolkodásmódot. Feladatomnak tartom, hogy újból megnyerjük az ifjúságot, visszavezessük a fiatalokat az egyház közösségébe, s ne kallódjanak el. Aki Magyarország felé kacsingat vagy már átment, kétszeresen talajtalanná válik. Addigi kultúráját elhagyja, a másik pedig nem a sajátja, sehol sem érzi magát otthon.”
Zán Fábián Sándor református püspök sem kerülheti ki napjaink szorongató állapotait. Korábban Budapesten találkoztunk, most a határ túloldalán ő is a humanitárius szállítmányt várja, ennek szétosztásában ugyanis az ottani egyházi szervezetek vesznek részt.
„Az ukrajnai fizetőeszköz, a hrivnya romlása következtében a fizetések, a minimálbérek, a nyugdíjak – átszámítva – kevesebbet érnek tízezer forintnál. Ez katasztrofális, főleg a falusi társadalom körében. Gyülekezeteink tagjai zömében vidéken élnek. Az éléskamrák még nem fogytak ki teljesen, de tapasztaljuk, a hűtőszekrények egyre üresebbek. S már most mindenki a téltől fél. Hetente változnak az árak, ha nem esik az eső, nem esik a hó, egyben biztosak lehetünk, esik a hrivnya értéke – mondja a népnyelv keserűen.”
Majd a püspök arról beszél, a határon túli magyarság a jelenlegi ukrajnai helyzetben csak arra támaszkodhat, hogy velük vannak a Kárpát-medencei magyar reformátusok, velük van az anyaország. „Tudjuk, hogy élnek testvéreink, akik közösek a hitben, s nemzeti összetartozásunk révén segítőkészek; s ezt nemcsak mondják, hanem cselekszenek is. Magyarország lehetőségeihez mérten támogatja a szülőföldön maradást, a megmaradást, s ez a támogatás a kilátástalan helyzetben reményt ad arra, hogy türelemmel talán át tudjuk vészelni ezt a nehéz korszakot.”
Majd ő is a korszerű ártó hatásokról beszél. „Népünk nem elégedett meg az iszákossággal, más szenvedélyekbe is belesodródott: kábítószer, játékautomaták… – mondja kissé fanyar iróniával. – Ezek magukkal hozzák az életkedv hanyatlását, amit sokszor depressziónak, búskomorságnak neveznek.”
Mindezekkel együtt mégis jó hallani a remény hangját az egyházi vezetőtől: „Jó lenne, ha önállóan fenn tudnánk tartani magunkat, intézményeinket, de a nép végtelenül elszegényedett. Ám ez a nép marad, dolgozni fog, túl akar élni. Számunkra minden Magyarországról érkező támogatás, minden látogatás megerősítő, s a megmaradást segíti.”
A kamionkonvoj Záhony felé halad.
A szállítmányban mekkora részt vállalt a Katolikus Karitász? – kérdem Écsy Gábor atyától. „Két kamiont töltöttünk meg. Az egyik kamiont tartós élelmiszerrel raktuk meg, főként liszttel, cukorral, olajjal, tésztafélékkel és rizzsel. Ennek különös értéke, hogy egy-két kilóként, néhány zacskóként adták össze a hívő emberek. A másik kamion gyógyászati eszközöket tartalmaz. Ez a Hartmann cég felajánlásának köszönhető.”
Amikor egyre nehezebben adakoznak az emberek, az Afrikából, Közel-Keletről megindult népvándorlás következtében egyre feszültebb a helyzet Európában, ki kinek segítsen, a Katolikus Karitász mit tapasztalt a püspöki kar által március 15-én közzétett felhívás után?
„A mostani, vagy korábban az erdélyi, illetve a kárpátaljai árvízi gyűjtésnél mindig azt tapasztaltuk, kiemelt figyelemmel kísérik híveink a határon túl élő nemzettársaik sorsát. Rendkívül készségesek az adakozásban. A püspöki kar felhívására kiugróan magas pénzösszeg gyűlt össze szinte minden plébánián. Az atyák arról számoltak be, korábban még sosem adtak annyit a hívő emberek, mint most. Mindenki úgy érezte, a testvérének gyűjt, és ilyen szívvel adta, amit adott. Egészen másként kell erre tekintenünk, mint a bevándorlásra.”
Vajon mit jelent a testvérnek szóló adakozás? Magyar a magyarnak, vagy magyar az embernek nyújt segítséget? Hiszen ennek a szállítmánynak a fele is Ukrajna belső vidékeire kerül, ahol nem élnek magyarok.
„Jelentősen közrejátszott, hogy magyar testvérekről van szó. De aziránt sem voltak közömbösek a hívő emberek, hogy Ukrajna keleti részén háború dúl, és nekik is szükségük van segítségre. Amikor a világ bármely más pontján katasztrófa következik be, arra is adakoznak híveink. Nem érzéketlenek távoli vidékek, más népek tagjaival szemben sem.”
A hírek hallatán előtolakodik a kérdés: az a szállítmány, amely gyógyászati anyagokból áll, a háborús területre kerül-e?
„Igen. Ukrán részről jelezték nekünk, hogy kötszerekből, infúziós készülékekből és más eszközökből nagy hiány mutatkozik ott, ezért a szállítmányok fele továbbhalad Ivano-Frankivszkba, ahonnan a kamionok tartalmát majd az ukrán segélyszervezetek osztják szét saját belátásuk és a szükségletek szerint.”
Némi feszültség érződik útközben, mi vár a szállítmányra a határon. Akik jártak már arrafelé, tudják, bizony szigorúan veszik a határ- és vámellenőrzést. Talán túlságosan is szigorúan – van, aki más kifejezést találóbbnak érez. Ezért aztán arra a kérdésre, hogy az ukrán hatóságok mennyire működnek együtt a segélyszállítmány bejuttatásában, bizonytalanul széttárt karok adják a választ.
„Ez most fog majd kiderülni. Magas szinten folytak az egyeztetések…”
Nyolc hazai szervezet fogott össze. Még van időnk a határig, az összefogás hazai hozadékáról beszélgetünk. Azzal mindenki egyetért, ez a civil társadalom erősödésének – ha nem is látványosan meghatározó, de legalább valamilyen kicsiny – jele. Igaz, a kormány felkarolta a kezdeményezést, ennek ebben az esetben örülnünk kell.
Jóval később indultunk a kamionoknál, nem a záhonyi, hanem a beregsurányi átkelőt választjuk, s valóban, könnyen átjutunk a határon. Lehet persze, hogy ebben a diplomata-útlevél felmutatása is közrejátszik. A szállítmány, kapjuk telefonon a hírt, még a vámterületen áll. Beregszászból északnak indulunk, a rövidebb utat választjuk, vesztünkre. Legutóbb talán még hetven esztendeje, a magyar időkben törődtek az úttest karbantartásával. Néhol lépésben tudunk csak haladni, egyik gödörből a másikba himbálódzik az autó. A látvány ezzel együtt békés képet mutat. Itt is, ott is új házak, a mezőkön marhacsordák legelnek, az egyik helyen szénát gyűjtenek, másutt kapálnak. Ha valaki meg tudja termelni magának az élelmiszert, nagyobb az esélye a túlélésre. Kifizetik a rezsijüket – ha egyáltalán ki tudják –, utána „semmi pénzünk nem marad az életre”. S borzadva gondolnak a télre; ki tudja, mennyivel emelkedik még addig a már most is megfizethetetlenül drága gáz.
Ezt erősíti meg Harangozó Miklós görögkatolikus parókus. Csepében szolgál, a beregszászi esperesi kerület karitászvezetője, ő is a szállítmányt várja a határ közelében lévő Hotel Európa szállodában. Ott van már Soltész Miklós államtitkár, Ukrajna magyarországi ideiglenes ügyvivője, Kárpátalja kormányzója, ahogyan egy ottani újságíró nevezi a megyei tanács elnökét, konzulok, a magyarországi ukrán kisebbségi önkormányzat elnöke. Harangozó Miklós tárgyilagosan fogalmaz: „Az idei telet átvészelte a lakosság, de már most – bár még tavasz van, előttünk a nyár – a következő téltől félnek. Ősszel jelentkeznek majd a nehézségek, amikor szembesülnek a fűtési gondokkal.”
Ez a háborús helyzet következménye? – kérdem. „A háború is közrejátszik, de inkább Ukrajna általános gazdasági helyzetében keresendő a magyarázat. Kárpátalján ma képtelen megélni a tisztességes, dolgozó ember.”
A humanitárius szállítmány lelki tartalmáról kérdezem a lelkipásztort. „Kárpátaljai lakosként örülök, hogy az anyaország figyel ránk. Nem vagyunk olyan árvák, akikkel senki nem foglalkozik. Ugyanakkor sok-sok fiatalember menekül el az itteni helyzet elől.”
A katonai szolgálatot akarják elkerülni, vagy a megélhetési nehézségek indítják útnak őket? „Mindkettő közrejátszik. Tanácsot kérnek tőlem, s bizony nehéz helyzetbe kerülök: mit mondjak? Menekülj el, próbálj egy másik életet választani? Nagyon nehéz választ adni erre, mert ha marad, lehet, hogy behívják katonának, ha meg elmegy, elveszíti azt az öntudatot, mit jelent kárpátaljai magyarnak lenni.”
A vámolás nem olyan egyszerű. Azt mondja valaki, a paradicsomos halkonzerv és az étolaj bukott meg a rendkívül szigorú ukrán élelmiszerbiztonsági ellenőrzésen. Akad, aki másként fogalmaz…
A szálloda, a Hotel Európa előtt rozzant autóbuszmegálló. Teteje, oldala kitörve, körötte szeméthegy. Autóbusz nem jön. Mintha sosem járna erre. Talán nem is jár. Kertész Erzsike néni naponta kijön ide Bunkó nevű kutyájával. Nem mintha valaha is utazni akarna. Ugyan hová és minek? Nyolcvanöt éves. Nyíregyházán született, édesapja vasutas volt, a magyar időkben ide, Salamonba helyezték – ukránul Solomonovo –, „utána meg maradtunk. Segélyt hoztak? Kirakták már? Biztosan nem. Be kell vinni oroszba, majd ott…” Neki a Kárpátokon túli terület még ma is egyszerűen „orosz”. Botjával a levegőbe suhint: „Kétszázszor rosszabb itt az élet, mint maguknál.”
Méltóságát mégis őrzi. Nem magának, a kutyájának kér némi pénzt. Amikor zsebébe gyűri a néhány bankjegyet, száraz, érzelemmentes hangon megjegyzi: „Akkor most tudok venni egy kis kenyeret.”
Közben a várakozó ukrán vezetők közül többen a határra indulnak, hátha sikerül tenniük valamit. S valóban: már csak két óra várakozás, és a sorompónál egymás után feltűnnek a kamionok. A sajtótájékoztatón ezek után kisebb zökkenőről esik szó. Soltész Miklós hangsúlyozza: „Az volt a cél, hogy Ukrajnán belül azokat is támogassuk, akik az orosz–ukrán háború következtében igen nehéz helyzetbe kerültek. – Majd így folytatja: – Mi ezt főpróbának tekintettük ahhoz, hogy a téli időszak előtt egy ennél sokkal nagyobb támogatást juttassunk el Ukrajnának.”
S még egy bejelentés: „Tudjuk, hogy sok száz, sok ezer család rendkívül nehéz helyzetbe került. Ezért hétszáz gyermeket várunk nyáron a Kárpátokon túlról egy Velencei-tó melletti táborba.”
Beesteledett. A kamionok vezetői megkapják az eligazítást, s kikanyarodnak az útra, éjszakai szállásuk felé. Tenni, amit lehet. A hosszú nap után mindenki hazaindul.
