Fotó: Cser István
Főapát úr, hogyan emlékezik vissza a szerzetességre való meghívására?
– Katolikus családba születtem, vallásos nevelésben részesültem, három-négyéves koromtól ministráltam a soproni bencés templomban. Hivatalosan nem működhettek ott a szerzetesek, de Jáki Teodóz, Vértes Zoárd és Iróffy Huba atya szolgált a plébánián. Huba atya később magiszterem lett a bencés rendben.
Tizenhét éves koromban, 1962. augusztus 20-án részt vettem Marton József bencés atya újmiséjén. Nehéz elmondanom, lélektanilag mi ment végbe bennem. A misét még a vége előtt elhagytam, mert édesanyám betegeskedett ezen a nyáron, akkor operálták, s a lábadozás idején én gondoztam. Úgy jöttem el a templomból, hogy bencés leszek. Azóta sem távolodtam el ettől a letisztult gondolattól, hála Istennek, mindmáig itt vagyok.
Jó fél évszázados szerzetesi múlttal a háta mögött hogyan tudná összefoglalni szerzetesi élete tapasztalatait?
– Ha valaki élő hitet kapott Istentől, ez a hit vele növekszik, mélyül, tágul, egyre gazdagabbá válik. Életem során, miközben a gyermeki hitből eljutottam a felnőtt hitbe, mindig akadtak olyan kérdések, amelyekre válaszolnom kellett.
Szerzetesi hivatásom egyetlen szóban foglalható össze: Pannonhalma. Bencés közösségbe kerültem, pap lettem és tanár. Pannonhalma mindhármat nyújtotta, s egyben választ adott arra, hogy valahol otthon kell lenni ebben a világban.
Beleszerettem a bencés közösségbe, a katonaságnál érett meg bennem a papi hivatás, amikor megéreztem ennek hiányát. Többször arra gondoltam: ha pap lennék, még hatékonyabban tudnék segíteni katonatársaimnak az élet vergődéseiben.
Viszonylag későn, huszonkilenc-harminc éves koromban kezdtem el tanítani. Szerettem – szeretek ma is – a fiatalok között lenni. Gondolkodásmódjuk, derűjük, vélekedésük mindmáig hatással van az életemre.
Egy monasztikus szerzetesközösségnek mi a helye, szerepe a mai, sokféle ellentmondással terhelt világunkban?
– Az ősegyházból, a forrásvidékről táplálkozó szerzetesség karizmája nem az, hogy a szerzetes valamiféle munkát végez, hiszen ez természetes, valamiből élnie kell. A „mifajta” szerzetesek karizmájának megfogalmazása talán meglepő a mai ember számára: kizárólag Istennek, Isten szolgálatára adja magát. Mindennapi életét a hite, az imádsága, az Istennel való bensőséges kapcsolata járja át. Így válik szabaddá szerzetestestvérei és mások szolgálatára.
Isten jelen van életünkben! Nem az a kérdés tehát a szerzetes esetében, hogy mivel foglalkozik, hanem hogy ki a szerzetes. Milyen élő, milyen mély az Isten iránti elkötelezettsége?
A tanítás történelmi velejáró, amit az uralkodó király döntött el a bencések, a premontreiek és a ciszterciek életében a XIX. század elején. Meggyőződésem – hetvenévesen is vallom –, csak úgy érdemes szerzetes tanárnak lenni, ha az ember keresztény szerzetesi elkötelezettséggel él. Fontos ugyan, milyen szakmai felkészültséggel oktatom szaktárgyamat, hogyan tudom megnyerni a gyerekeket adott esetben a történelem vagy a német nyelv szeretetének, de még fontosabb, mit közvetít a szerzetes tanár egyénisége. Ez a meghatározó. Ha megkérdezzük a szerzetesi iskolák egykori diákjait, meggyőződhetünk arról, hogy a spirituális, emberi-keresztényi alapélmény meghatározó számukra.
Főapát úr milyennek látja a mai magyar katolikus keresztények életét? A diktatúra évtizedei után, a szabadság negyedszázada alatt?
– Vártam a rendszerváltozást, mert vártam azt, hogy az egyház szabad lehessen, és hivatásának élhessen. Elnézve a magyar társadalmat az utóbbi huszonöt-harminc esztendőben, azt kell mondanom, csoda, hogy annyi megpróbáltatás, adminisztratív és adott esetben fizikai üldöztetés vagy manipuláció után élünk és itt vagyunk.
A világ az 1989-es politikai-társadalmi változás óta többször megfordult a tengelye körül. A keresztényeknek keresniük kell azt a létezési módot, amelyben megélhetik az Istennel való kapcsolatot; amelyben az élő keresztény hit hagyományát követik, körbetekintenek a világban, és mintegy letapogatják, milyen nyelven lehet ma beszélni erről. Sok esetben ugyanis nem értenek bennünket az emberek. Hiányosak az egyházról való ismereteik, s a keresztényeknek is el kell mélyíteniük a magukról való tudásukat. Ezt szolgálja a katekézis, a keresztény tanítás. Életünk példája mellett igen fontos az is, hogyan beszélünk a hitünkről.
Abban a világban különösen nehéz ez, amelyben számos ál- és pótvallással találkozunk. Sokszor az a katolikus is, aki vasárnaponként eljár ugyan a templomba, öntudatlanul mégis ezeknek a már-már mágikus, önmegváltó hatásoknak a bűvkörébe kerül…
– Valóban nagy a szellemi-lelki zűrzavar, belső bizonytalanság jellemzi napjainkat. A kereszténységbe bele lehet nőni. Ez nagy előnyt jelent, én is belenőttem, s ezt ajándéknak tekintem. Ugyanakkor bármikor be lehet fogadni az élet folyamán – megérint és megtérít –, s akkor az ember pontosan tudja, ha valami nem Istentől való, hanem csak taktika, praktika, szokás, hagyomány vagy hatásvadász megoldás.
Hosszú ideje beszélnek Európa bukásáról, elég Spengler A Nyugat alkonya című művére utalnunk. Manapság egyre nagyobb hangsúlyt kap ez a gondolat, amelyet felerősítenek a legújabb események. Mit veszített el Európa, az európai kereszténység, miközben sokáig Európa fogalmazta meg a kereszténységet?
– Egyesek számadatokra, szociológiai fölmérésekre hivatkoznak az európai kereszténység gyöngülésének, visszaszorulásának igazolására. Csakhogy a kereszténység nem tekinthető statisztikai kérdésnek. Egy szociológus így fogalmazott ezzel kapcsolatban: nem a statisztikai számok, hanem az Ige lett testté, emberré.
Európa és Magyarország hagyományaiban – az állami törvényeket is beleértve – keresztény gondolkodású. Lehet, hogy ez meglepő egyesek számára, mint ahogyan az is, hogy a felvilágosodás eszméi, amelyektől Európa hanyatlását származtatják, ugyancsak a kereszténységben gyökereznek. Csakhogy szekularizálódtak. Más kérdés, hogyan éljük meg keresztény hagyományainkat. Nem szerencsés úgy feltenni a kérdést: keresztény Európa vagy nem keresztény Európa, keresztény Magyarország vagy nem keresztény Magyarország? Pontosabb így fogalmazni: Európában és Magyarországon egyaránt olyan a kereszténység, mint a forrás, a világosság, az élesztő, ahogy Jézus beszélt övéiről. Fontos az intézmény is, de ereje az élő hitű és közösségben élő hívőkben van.
Az egyház ugyanakkor nagy hangsúlyt fektetett az intézményrendszer fönntartására és működtetésére az évszázadok során.
– Ez igaz, a Vatikán keleti politikája – hogy a közelmúltból hozzak példát – valóban az egyházi intézményrendszer fenntartására törekedett, ha adott esetben netán méltatlanokkal is. Emlékeztetnék ugyanakkor a II. vatikáni zsinat határozataira, vagy Ferenc pápa megnyilatkozásaira, illetve idézem Jézust, aki így szólt Péterhez: evezz a mélyre! Ne a kereteket nézzed, hanem az üzenetet halljad!
Fenntarthatjuk a kereteket, de küldetésünk az, hogy annak tartalmat adjunk, erőt, életképességet. Jézus is beszél a házról, de a sziklára épített házról, amely biztonságot nyújt; beszél a tiszta forrásról, a kovászról, mindarról, ami elevenséget, dinamikát visz az életbe. Ez kívántatik a keresztényektől. A valóban megélt kereszténység a lélek dinamikája.
Milyen visszhangra számíthat az ilyen magatartás?
– Kikkel lehetett dialógust folytatni a szocializmus idején? Akik valamiféle meggyőződést követtek. A fafejűekkel, a dogmatikusokkal, a fundamentalistákkal sosem lehetett szót érteni, mert nekik rögeszméik és ideológiáik voltak.
Társadalmunk, amelyet különféle jelzőkkel illetnek – multikulturális, globalizált, stb. – a szétesés jeleit mutatja. Kik jelenthetik az élő sejteket? Azok a közösségek, amelyek eleven kapcsolatban vannak környezetükkel, vonzóerőt gyakorolnak, impulzust adnak, és képesek a befogadásra. Az egyháznak be kell fogadnia a nyomorultakat, a bűnösöket… Nem az elitek egyháza a miénk. Már régen megszűnt volna, ha az lenne. Az elitek általában a hitüket veszítik el először.
Az utóbbi időkben Európába érkezőkre a legkülönfélébb kifejezéseket használják: migránsok, menekültek, hódítók. Egyesek a vallások, mások – utalok Huntingtonra – a civilizációk küzdelmének állítják be a népvándorlást.
– Elbizonytalanodásunk hatására különbözőképpen fogalmazzuk meg félelmeinket. Azt azonban látnunk kell, a szegény és a gazdag világ került szembe egymással. Fölvetődik a médiumok felelőssége: az igazat közvetítik-e, vagy egy manipulált világot? Ne kerteljünk: az emberiség válságát éljük. Nemcsak Európa és a Közel-Kelet van mélységes krízisben, ahonnan menekülnek az emberek, hanem Kína és Afrika ugyancsak. S az Amerikai Egyesült Államokat is belső gondok feszítik. A haszonleső és erkölcstelen politika, az ebből következő hatalomgyakorlás is hozzájárult a ma válságához, mindazon atrocitásokhoz és agresszivitásokhoz, amelyektől mindannyian félünk. S hozzá kell tennem: korántsem biztos, hogy az iszlám világ belső feszültségei megoldódnak ezzel a kivándorlással.
A történész kritikus sűrűsödési pontot lát-e napjaink históriájában?
– Ha végignézzük, más korokban is találkozunk ilyen kritikus időszakokkal. Honfitársaink milyen büszkék arra, hogy ezer esztendeje bejöttünk a Kárpát-medencébe. Valójában mi történt? Hódítók voltunk, elfoglaltuk ezt a területet egy hanyatló korszakban.
Pesszimista hangvétel nélkül megállapíthatjuk, hogy Európa olyan jólétet, olyan telítettséget ért el, amikor már csak a fantasztikum és rendkívüli tudja lekötni az embereket, s ez a hanyatlás korszaka. Az élet biológiai törvénye azt diktálja, hogy a nagyobb életerővel rendelkező – legyen az muszlim vagy bármilyen más ember – vigye tovább az életet. Fájdalmas ilyent mondani, de ki kell mondanunk.
Eszerint a muszlim világban nálunk egészségesebben jelentkezik az életerő?
– Nem állítanám, hogy egészségesebben, csakhogy nagyobbak azok a feszültségek, amelyek elől menekülnek. Életteret keresnek maguknak. Nem azért jönnek Európába, hogy itt szegényen éljenek. A jobb reménye, a jobblét vágya, valami hamis minta csalta ide őket. Nem lehet tárgyilagos, átfogó képet adni a mostani helyzet minden összefüggéséről…
Tévedés lenne azonban, ha ezt a folyamatot vallásháborúnak neveznénk. Sokkal inkább civilizációs szembenállás és krízis tanúi vagyunk; hogy mi lesz ennek az ára, nem tudjuk.
A világ problémái összesűrűsödtek, s civilizációs kisülésekkel járnak. Ezek felelős elrendezéséhez rendkívül körültekintő koordinációra és kooperációra lenne szükség, de nem vagyok meggyőződve arról, hogy a világ hatalmasai fogékonyak erre. Sokszor üzletet csinálnak mások nyomorúságából, mint ahogyan a migránsok vándorlása is az embercsempészek és emberszállítók „iparágát” működteti.
Az Ön által említett civilizációs kisülés idején milyen szellemi-lelki magatartást tanúsítson a ma élő – keresztény – ember?
– A kereszténységnek minőségi váltásra kell törekednie. Létszámban nyilván kevesebben leszünk Európában, de – mint a jakartai nuncius fogalmazott – érdemes tanulmányoznunk azokat a keresztény közösségeket, amelyek folyamatosan kisebbségben élték túl az évszázadokat. Maradjunk hűek a hagyományainkhoz, de – túlzás nélkül – a vértanúságra is fel kell készülnünk. Sajnos növekszik kortárs vértanúink száma.
Milyen gyakorlati következményekkel jár ez?
– Az olykor tapasztalható önsajnálat sehová sem vezet. Helyezzük Istenre terheinket, s másnap kezdjük újra derűvel, mert csak így tudunk használni embertársainknak. A keresztény egzisztencia magva, hogy egyrészt a végtelenben, Istenben gyökerezik, másrészt folyamatosan megújul, hogy termékeny és hasznos lehessen. Nem tudok mit kezdeni a magukat szánó, siránkozó keresztényekkel, amikor minden nyomorúság ellenére Isten jelen van az életünkben.
