„Mikor senkim sincs, és nem is lesz”
Fotó: Lambert Attila

 

– Ma este a legnehezebb hivatás képviselői vesznek át díjakat. Mert ők a legnehezebb sorsú emberek mellé állnak oda, sokszor olyankor, amikor már a családjuk is magukra hagyja őket, és mindenki mástól csak ítéletet kapnak segítség helyett – mondja Tóth Simon Ferenc a Twickel-Zichy Mária Terézia Alapítvány képviseletében, a díjátadó est megnyitásaként. – Történeteik azt bizonyítják, hogy a magyar társadalom igenis szociálisan érzékeny, nem megy el közömbösen az elesettek mellett. A díjjal példaképeket mutathatunk fel számára.
Nyáry Krisztián író, könyvkiadó, a díj egyik idei jószolgálati nagykövete azt a felismerését osztja meg velünk, hogy a legborzalmasabb társadalmi helyzetben és magánéleti válságban is van, lehet segítség, és hogy a segítőkészség világnézettől független.
Alaptörvénye ugyanis az életünknek, bármilyen meggyőződésűek legyünk is, hogy az elesetthez le kell hajolni. Twickel György díjalapító, kuratóriumi elnök a segítségnyújtás hivatalos és azt meghaladó, attól független módjairól beszél. Nem bízhatunk minden problémát a hivatalos szereplőkre, és mi magunk sem tudunk mindent megoldani. De azt megtehetjük, hogy jobban figyelünk egymásra, és hogy a felebaráti szeretet, a társadalmi felelősségvállalás szép példáira irányítjuk a figyelmet, szögezi le. Balla Eszter színész, a díj másik idei jószolgálati nagykövete a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Szimfónia programjának zenekarával közös első produkcióját fölvezetve hangsúlyozza, fontos, hogy felvállaljuk a szűk környezetünkön túli világ gondjait – ezt egy kedves családi jelenet felidézésével szemlélteti. Gyermekei, amikor nem akarták elpakolni a játékaikat, és ő emiatt kilátásba helyezte, hogy akkor a pincébe fognak vándorolni, azt mondták neki: akkor inkább adják őket a rászorulóknak. A színésznő a zenekar kíséretével elénekli a Vigyázz a madárra! című számot, melynek e sorai különös erővel hatnak az elhangzott bevezetők után: „Ember, a világból csak a sajátod érdekel (…), Azon túl szintén van világ.”
A következő több mint egy órában átadják a díjakat. A hivatásszerűen végzett szociális munka egyéni kategóriájában Siposné Kohári Szilviának, a Katolikus Karitász egri szenvedélybetegeket segítő RÉV központja intézményvezetőjének, Mezei Ádámnak, a Salva Vita Alapítvány foglalkozási tanácsadójának és Tisza Leventének, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Miskolcon, a Lyukóvölgyben működő tanodája vezetőjének. A hivatásszerűen végzett szociális munka szervezeti kategóriájában a Fészek Gyermekvédő Egyesületnek, a Magyar Református Egyház kallódó ifjúságot mentő missziója drogterápiás otthonának, valamint a Szociális és Rehabilitációs Alapítványnak. Tuczainé Régvári Marietta, a Szombathelyi Egyházmegyei Karitász igazgatója életműdíjat kap. Az önkéntesen végzett szociális munka egyéni kategóriájában Elekné Román Katalin, a kerecsendi római katolikus egyházközség világi elnöke, a közösségi kategóriában a budapesti Völgyzugolyház Alapítvány a Kacifántosokért a díjazott.
Valamennyi díj átadása előtt hosszú ismertetőt, indoklást hallgatunk meg. És közben mindenki és minden szervezet képviselői beszélhetnek magukról néhány szót, köszönetet mondhatnak. Sok megható pillanatot élünk át, de mindvégig az az érzésem, hogy a tevékenységek felsorolása, a rengeteg szó egyszerűen képtelen érzékeltetni a mögöttük zajló drámákat, a segítő foglalkozásúak munkájának mélyebb vonatkozásait. A díjak indoklásában többször elhangzik, hogy itt minden esetben a kötelességeken, törvényi előírásokon túlmenő teljesítményekről van szó: ez az a plusz, amely tárgyszerű, sőt néha száraznak tűnő ismertetések révén átadhatatlan. Hiszen nem pusztán arról van szó, hogy valaki lelkiismeretesen végzi a munkáját, hanem olyan elköteleződésről, szenvedélyről, amit a külvilág sokszor értetlenül szemlél. Az ahaélményt számomra a Te majd kézenfogsz és hazavezetsz című Presser-szám adja. Ekkor értem meg, érzem át ugyanis, hogy akiken a díjat átvevők segítenek, azok a mindenki más által elhagyottak. Olyan emberek, akiknek csak ők mondják: fontos vagy. A legvédtelenebb, legrászorultabb gyerekek, fiatalok, idősek.
Elekné Román Katalin azt mondja: soha nem gondolta, hogy amit ő és a munkatársai csinálnak, azért elismerés jár. Nem tehettek mást, mint hogy segítettek, amikor Kerecsenden szembesültek a mélyszegénységben élő gyermekek sorsával, akik élete gyámolítás nélkül a semmibe hullhat. A valamivel több mint kétezer lakosú települést munkanélküliség sújtja, és három szegregátuma is van. Katalinék gyerekházukkal, tanodájukkal, nyári táboraikkal próbálnak nekik reményt adni, lehetőségeket teremteni. A múlt év ősze óta egyesületi keretben, de az egyházköz­séggel együttműködve, annak védőernyője alatt, sok-sok önkéntes bevonásával.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..