Egy munkácsi származású orvosprofesszor mesélte az 1990-es évek elején: néhány évvel korábban magyar bölcsész egyetemista társaság hivatalos úton járt Kárpátalján. (Megjegyzendő, korábban a magyarok könnyebben eljuthattak Új-Zélandra, mint a Tisza túlpartjára!) Amikor találkoztak, az ELTE hallgatói ámulva kérdezték tőle: hol tanult meg ilyen jól magyarul? „Otthon – válaszolta erre szomorúan. – Nekem ez az anyanyelvem!” Hosszú évtizedekig elképzelhetetlen eseménynek adott otthont 1989. november 5-én Máriapócs. Az egykori híradásból idézve: „Szemedi János, a ma még illegalitásban lévő szovjetunióbeli Munkácsi Görög Katolikus Egyházmegye püspöke, Margitics János segédpüspök és tizenhat papja kíséretében zarándokolt el ide e napon.” Amikor a szovjet hadsereg 1944 őszén elfoglalta Kárpátalját (amely 1939. március 15-től ismét Magyarországhoz tartozott, korábban, Trianon óta Csehszlovákia részét alkotta), a terület „önként” kimondta a Szovjetunióhoz való csatlakozást. Nem sokkal később, Sztálin utasítására az ukrán görög katolikus egyházat beolvasztották az ortodoxiába. Azokat a görög katolikus papokat, akik nem voltak hajlandók aláírni a csatlakozási nyilatkozatot, a Gulagra száműzték. Templomaikat az ortodoxok vették birtokba.
„A hívek mennyire maradtak hűek az üldözött egyházhoz?” – kérdezték a püspököt. „A városokban, ahol van római katolikus templom, híveink ott vettek részt az egyházközség életében. Faluhelyen azonban, ahol csak görög katolikus templom volt, híveinknek nem maradt választása. Azonban ők is, annak ellenére, hogy évtizedeken át pravoszláv szertartáson vettek részt, lélekben megmaradtak görög katolikusnak.” Római katolikus papok is alig maradtak, akik igen, már idősek voltak. Paskai László bíboros, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia akkori elnöke 1989 novemberének végén látogatást tett Kárpátalján – ez is jelezte már a politikai változásokat. Az ott élők papokat kértek a bíborostól.
„Amikor Paskai László Kárpátaljára látogatott, a hivatalos programban nem szerepelt Nagyszőlős fölkeresése. Az ott élő idős, beteg paptestvér meglátogatását azonban nem akadályozhatták meg a szovjet hatóságok. Ám az mégiscsak botrányos lett volna, ha a város közepén álló templomot mellmagasságig érő szemétben találja a magyar főpásztor. Két nap alatt jó néhány teherautónyi hulladékot szállítottak el, s amikor a sebtében kitakarított templomba beléphettek, bizony többek szemébe könny szökött.” Ilyen előzmények után vállalták a hazai ferencesek – Paskai bíboros kérésére – a missziós munkát, amelyet Nagyszőlős székhellyel immár húsz éve folytatnak.
Tizennyolc helységben jelentek meg a Magyarországról érkezett barátok – pedig csak négyen vannak. A testi-szellemi és lelki nyomor egymásra talált itt, a valaha gazdag- szép vidéken. A ferencesek rövid időn belül fölmérték a helyzetet: a lelki táplálék mellett anyagi segítségre szorulnak az ottaniak. Rövid időn belül karitászkonyhát állítottak föl, ahonnan Nagyszőlős szegényeit látták el. Gyógyszertárat is berendeztek, ami azt jelentette, az orvos által fölírt gyógyszert ott válthatták ki a betegek – helyesebben: az orvosok tájékozódtak, milyen gyógyszerekkel rendelkeznek a ferencesek, s azok közül írták fel az éppen szükségeset. Régi, még a magyar időkben épült villaépületben óvodát is nyitottak. „Szeretünk itt lenni – nyilatkozta Papp Tihamér ferences szerzetes 1992-ben. – Az emberek igénylik a vallást, az evangélium üzenetét. S ahol hit és vallásosság van – folytatta Albert atya -, ott a nacionalizmus sem ölthet veszélyes méreteket. Szent Ferenc fiai szolgálják a megbékélést. Segítenek fönntartani a magyarságtudatot, ugyanakkor elöljárójuk, az ukrajnai pápai nuncius, Antonio Franco püspök meglepő szavait is visszaidézik: tanuljanak meg ukránul, a következő nemzedék már úgyis azon a nyelven fog beszélni.
A ferences barátok nem politizálnak. Mennek, sokszor kora reggeltől késő estig, és teszik a dolgukat. A missziós munka kétféle célt szolgál, fogalmazza meg Tihamér atya: segíti az ittenieket, ugyanakkor a magyar (otthoni) egyház életére is visszahat. Nyugaton márványembereket láttam, itt emberek élnek – magyarázza az évtizedek után Németországból Kárpátaljára települt Albert atya, utalva arra a lelki és erkölcsi erőre, amely a diktatúrák alól fölszabadult nemzetek értékes tartaléka, s éppen II. János Pál pápa figyelmeztetett arra, hiba lenne eltékozolni ezt.” Munkács székhellyel 1994 elején új római katolikus egyházmegyét hoztak létre Kárpátalján. A terület addig egyházjogi szempontból a romániai Szatmárnémeti püspökének irányítása alá tartozott, ténylegesen azonban elszakítva attól. 1990 után apostoli adminisztrátorként a kijevi nuncius látta el a főpásztori teendőket. Majd két esztendő múlva, 1994. december 8-án Majnek Jenő Antal ferences szerzetest nevezte ki II. János Pál pápa kárpátaljai segédpüspökké. Nem sokkal később pedig Munkács székhellyel az immár önálló egyházmegye első főpásztora ugyancsak Majnek Antal lett.
A ferencesek jelenléte, közelsége reménységet adott és ad az ottaniaknak. Emlékszem, az egyik alkalommal riadtan sikoltozó anya rohant be a missziósházba, kezében alélt gyermekével. A helyi kórházból hozta ki, mert „ott csak meghalhat”. Hová mehetne segítségért, ha nem az atyákhoz. Ők pedig gondolkodás nélkül beültették az anyát a gyerekkel a kocsiba, s irány a magyar határ. Külön átlépőjüknek köszönhetően nem kellett kivárniuk a sokszor félnapos sort. Irány az első magyar kórház, ahol a kiszáradás szélén álló gyermekre rákötötték az infúziót.
Amikor a „ferences falvakba” megérkezett valamelyik szerzetes, a helyiek rövidesen ott teremtek: hiszen mindig hozott magával valamit. S amikor 1998-ban, majd két évvel később újabb pusztító árvíz szakadt rájuk, megint csak számíthattak a ferencesekre. Messziről – mert ma is messze van még Kárpátalja, bár a misszió húsz évét nyomon követve ott is sok minden változott – aligha lehet megérteni, amiről írni csak dadogva lehet. Az erőfeszítést és a szépséget, az elesettséget és emberi tartást… 1992-ben így fejeztem be egyik látogatásom után a riportomat:
„A missziósházban a vacsoraasztal mellett mindenki elmondja, mit végzett aznap, hol, mire volna szükség. A Kárpátaljai Ferences Alapítvány céljára adott anyaországi pénz például lehetővé teszi, hogy gyógyítható legyen a kisgyerek: mert van tű, mellyel az injekciót beadhatják neki. S bár nem ez lenne az atyák elsődleges küldetése, teszik, amit tehetnek. Nagyon elkél az alapítványra adott pénz. Itt valóban testet és lelket ment minden fillér. – Láttad napjainkat, így mennek a többiek is – fordul hozzám Antal atya. – Ugye, érted már, miért vagyunk, s miért kell itt lennünk?”
