Egyszerű dallam

(Persze azért, mert többnyire tele van a kocsi gyerekekkel.) Ez alkalommal viszont egyedül voltam, csak a rádióból érkezett emberi hang. Az út szélén álló férfi nem volt különösebben bizalomgerjesztő (bár nem tudom, mit kellene várnom egy stoppostól: szmokingban álljon a padkán?), de visszataszító sem. Megálltam, átnyúltam a túloldalra és kinyitottam az ajtót.

Az ember nem kérdezett sokat, mellém huppant. Érkezett a nyomában némi alkoholszag, vele és általa némi derű. Kiderült: a borostája mögül somolygó középkorú férfi Füredre menne. Az még Tihanyon innen van, mondtam erre én, úgyhogy semmi akadálya. Elindultunk. A rádiót udvariasságból letekertem. Hallgattunk. „Elment az utolsó busz?” – kérdeztem idő múltán. Lévén délelőtt tíz óra, ez persze nem volt túl értelmes felvetés. De legalább a csöndet megtörte. Végül is, én vagyok a vendéglátó – gondoltam -, nekem kell többet tennem azért, hogy a légkör kellemes legyen. Alkoholtartalmáért vendégem kezeskedett. Alapvető tapasztalatom, hogy egyetlen kérdés – vonatkozzon bármire – a szóáradat végeláthatatlan folyamát képes megindítani. Ez alkalommal a kissé akadozó beszédhömpöly arról szólt, hogy emberem a közelbe mindig stoppal jár. „És mindig fel is veszik?” – kérdeztem, mintha nem én magam lettem volna a legutóbbi ékes bizonyíték. Úgy tűnik, részemről ez a buta kérdések délelőttje volt… Ő azonban válaszolt.

„Hittel állok ki. Ezen múlik az egész. Ha én elhiszem, hogy fel fognak venni, akkor fel is vesznek. Tíz percnél többet még sosem kellett várnom” – érkezett a borszagával együtt is kijózanító felelet. Beszélt ezután még sokfélét vegyesen. Rémlik, hogy a házáról, a munkájáról, a traktoráról és a kutyájáról; mindenről, amire a Csopak és Füred közötti néhány perces autóút módot adott. De mindez már csak nagyon szelektáltan jutott el a tudatomig. Valójában az első mondatain morfondíroztam.

Fürednél tényleg kiszállt. Viszont most, az advent kezdetén olykor úgy érzem, mintha újra itt ülne mellettem. Én is, mi is, akár a stopposok: az egyiket felveszik, a másikat ott hagyják. Az egyiket elviszik, a másikat nem. Az egyik célba ér, a másik vár, ítéletnapig. Akár a stopposoknál: nem a vakszerencse dönt. Nem a titokzatos fátum, nem a Minden-Egy-Globális-Szellem határoz a sorsunkról. Annak a kapatos embernek hónapokkal ezelőtti mondata adja meg az adventem alapszólamát. Egyszerű dallam, könnyen dúdolható. Megjegyezhető és továbbadható.

Ha hitem van, fölvesznek.

Ilyen egyszerű az egész.

Süveges Gergő

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .