Egyszerű dallam

(Persze azért, mert többnyire tele van a kocsi gyerekekkel.) Ez alkalommal viszont egyedül voltam, csak a rádióból érkezett emberi hang. Az út szélén álló férfi nem volt különösebben bizalomgerjesztő (bár nem tudom, mit kellene várnom egy stoppostól: szmokingban álljon a padkán?), de visszataszító sem. Megálltam, átnyúltam a túloldalra és kinyitottam az ajtót.

Az ember nem kérdezett sokat, mellém huppant. Érkezett a nyomában némi alkoholszag, vele és általa némi derű. Kiderült: a borostája mögül somolygó középkorú férfi Füredre menne. Az még Tihanyon innen van, mondtam erre én, úgyhogy semmi akadálya. Elindultunk. A rádiót udvariasságból letekertem. Hallgattunk. „Elment az utolsó busz?” – kérdeztem idő múltán. Lévén délelőtt tíz óra, ez persze nem volt túl értelmes felvetés. De legalább a csöndet megtörte. Végül is, én vagyok a vendéglátó – gondoltam -, nekem kell többet tennem azért, hogy a légkör kellemes legyen. Alkoholtartalmáért vendégem kezeskedett. Alapvető tapasztalatom, hogy egyetlen kérdés – vonatkozzon bármire – a szóáradat végeláthatatlan folyamát képes megindítani. Ez alkalommal a kissé akadozó beszédhömpöly arról szólt, hogy emberem a közelbe mindig stoppal jár. „És mindig fel is veszik?” – kérdeztem, mintha nem én magam lettem volna a legutóbbi ékes bizonyíték. Úgy tűnik, részemről ez a buta kérdések délelőttje volt… Ő azonban válaszolt.

„Hittel állok ki. Ezen múlik az egész. Ha én elhiszem, hogy fel fognak venni, akkor fel is vesznek. Tíz percnél többet még sosem kellett várnom” – érkezett a borszagával együtt is kijózanító felelet. Beszélt ezután még sokfélét vegyesen. Rémlik, hogy a házáról, a munkájáról, a traktoráról és a kutyájáról; mindenről, amire a Csopak és Füred közötti néhány perces autóút módot adott. De mindez már csak nagyon szelektáltan jutott el a tudatomig. Valójában az első mondatain morfondíroztam.

Fürednél tényleg kiszállt. Viszont most, az advent kezdetén olykor úgy érzem, mintha újra itt ülne mellettem. Én is, mi is, akár a stopposok: az egyiket felveszik, a másikat ott hagyják. Az egyiket elviszik, a másikat nem. Az egyik célba ér, a másik vár, ítéletnapig. Akár a stopposoknál: nem a vakszerencse dönt. Nem a titokzatos fátum, nem a Minden-Egy-Globális-Szellem határoz a sorsunkról. Annak a kapatos embernek hónapokkal ezelőtti mondata adja meg az adventem alapszólamát. Egyszerű dallam, könnyen dúdolható. Megjegyezhető és továbbadható.

Ha hitem van, fölvesznek.

Ilyen egyszerű az egész.

Süveges Gergő