Fotó: Lambert Attila
A templomban miseruhába öltözött papok ülnek a padokban. Ennek van valami nagyon méltóságteljes, sőt már-már misztériumot közvetítő jellege. Filmjelenetnek is hihetné az ember. A néhány betolakodót leszámítva, mint amilyen én is vagyok, itt minden résztvevő egyszerre misehallgató és miséző. Látom, amint egy idős hölgy az előtérből az üvegajtón át bekukucskál, és megszeppen: érzi, hogy itt ma valami különleges történik, olyan esemény, amelyre talán illetlenség is volna bejönnie. És talán megérzi annak az erejét, hogy „mily gyönyörűséges a testvérek egysége”, a papi szolgálatukra együtt áldást kérő atyák közössége.
A mise kezdetén a vendéglátó Udvardy György megköszöni püspöktársának, hogy vállalta a mai előadást, majd az ehhez hasonló alkalmak fontosságáról beszél, amikor a pap testvérek összegyűlnek, hogy egy napon át magukra figyeljenek, nehogy meggyengüljenek reménységük megvallásában. Varga László megköszöni a meghívást, és elmondja, mennyire kíváncsian várja, mit készített a Szentlélek a megjelentek számára.
A kaposvári püspök hol kifejezetten paptársaira vonatkozó, hol minden keresztényre érvényes prédikációjában arról beszél, hogy Jézus a szolgálatát választóknak mindent megad, ami országának hirdetéséhez szükséges. „Isten szereteturalma, országa bennünk, közöttünk van. Tanúságot kell tennünk róla. Hogyan és mennyit beszélünk erről, és látszik-e az életünkön, hogy ennek a hírnek a hírnökei vagyunk? Béke és öröm jellemez bennünket?
Mindent megtanultunk ahhoz, hogy a feladatot elvégezzük. De betölt-e bennünket az igazság? Vagy inkább a saját igazunkat védjük? Sokszor erőt vesz rajtunk a békétlenség, az örömtelenség, az erőtlenség. Szükségünk van a Szentlélek Jézus által megígért ajándékaira, a bátorság és az erő Lelkére, hogy tanúságot tudjunk tenni – és ne csak a szószékről. Mi magunk vagyunk az üzenet.”
Megragad bennem a prédikáció egy mondata: „Nem járok mások miséjére” – említette meg a püspök. Milyen sajátos – sajátosan nehéz – lehet, amikor valaki mindig csak az oltár egyik oldalán áll: csak ad, igét hirdet, kiszolgáltatja a szentségeket. Ma viszont, ezen a papi napon minden résztvevő vendég lehet. Megszólított. Az ige hallgatója.
„Nem vagyunk tudatában annak, mekkora ajándék vagyunk, és mit jelent a szolgálatra való kiválasztottságunk – halljuk a délutáni előadásban. – Mint Vianney Szent János mondta: »Ha tudatában volnánk, bele is halnánk.« Nem a kiválóságunk miatt, hanem Isten belénk, papokba vetett bizalma miatt. És amiatt, hogy a bizalma kétezer év alatt sem tört meg. Személy szerint mindegyikünk iránt bizalommal van Isten. Ennek azonban nem a különb, hanem a küldött voltunk az oka. Az egészséges kiválasztottságtudatról beszélek. A háláról, amely azért él bennünk, mert Isten kiválasztott, és mások szolgálatára küldött bennünket. Gyakrabban kellene visszatérnünk létünk forrásvidékére, hogy az identitásunk, amely manapság tűz alatt van, megerősödjön. Hogy tudatosítsuk, kik vagyunk valójában. A forrásvidék nem a szentelés, nem is a keresztelésünk. Hanem a Szentlélek és a vele való kapcsolatunk. Assisi Szent Ferenc gyakran imádkozott így, akár egész éjszaka ezt a mondatot ismételgetve: »Ki vagy te, Isten, és ki vagyok én?« Ha nem tudom, ki vagyok, elsodródom. Előbb voltam az Atya teremtménye, Jézus testvére és a Szentlélek szentélye, mint pap. Sok pap azonosítja magát a munkájával, ezért ha megbetegszik, könnyen kiszalad a lába alól a talaj. Pedig Istenben való létünk és az ő bennünk való léte a lényeg. Ez ingyenes ajándék, nem pedig valamiféle erkölcsi verseny, különböző szabályok megtartásának jutalma. Isten bennünk él, és ezt szentségeivel is megerősíti. Mégis sokszor félünk, csüggedünk. Pedig a mennyei Atya kezében vagyunk.
Istenhez közel menni veszélyes. Mi lesz a szabadságunkkal? – kérdezzük. Pedig ha önként, szabadon függeni akarok az isteni jelenléttől, éppen akkor válok szabaddá. Az engedelmességet gyakran hisszük valami katonai, infantilis dolognak. Mintha egyenlő lenne azzal, hogy nem lehetünk a magunk életének urai. De Jézusnál egészen mást jelent az engedelmesség. Őt nem a szögek, hanem az Atya iránti engedelmesség tartja a kereszten. Hogyan állunk az örömmel, amit Assisi Szent Ferenc a hithirdetés alapjának tartott? Sajnos sokszor hibáztatunk mindent és mindenkit, nekifeszülünk a körülményeknek, és mindent meg akarunk változtatni, csak önmagunkat nem. Más nézőpont kell. Ha igent mondtam Krisztusra, nem menekülhetek a szenvedés elől.
A Szentháromságban való lét ajándékozást jelent. Önmagunk odaajándékozását. Végtelen bizalmat, kölcsönösséget. Jézus az Eucharisztiában egészen a kezünkre adja magát, végtelen bizalommal. Ennek a bizalomnak meg kellene rendítenie bennünket. Egyházunkban csak annak a főnek van tekintélye, aki a Főhöz akar hasonlítani. Szolgál, és nem uralkodik. Ne vágyjunk hamis tekintélyre, tiszteletre! Ha krisztusi vagyok, tisztelni fognak.
Ne idealizáljuk a múltat, ne borongjunk régi dicsőségünkön, hanem most akarjunk megtérni. Ne a romokon üljünk, ne restaurálásra törekedjünk, hanem kérjük az Urat újjáteremtésre. Ha megengedjük neki, ő képes mindent újjáteremteni. Ne azt nézzük, miben különbözünk másoktól, hanem hogy miben hasonítunk Krisztushoz. Ne azt, hogyan néznek ránk mások, hanem hogy mi milyennek tűnhetünk mások számára.
Együttérzéssel viszonyulunk mások szenvedéséhez? Gyengéd figyelemmel fogadjuk vagy megítéljük, kizárjuk elvált és újraházasodott testvéreinket? Csak szidjuk azokat, akik támadják az Egyházat vagy megpróbáljuk azt is megérteni, miért nem vagyunk számukra elég hitelesek? Nem az elvilágiasodás a legnagyobb gond, hanem a hit, a remény és a szeretet krízise.”
Az előadás után csendes szentségimádás következik. Óriási tapasztalat számomra ez a mai csend.
Noha menekülünk előle, valójában vágyunk a csendre. Várunk tőle valamit, jelentéstelinek akarjuk tudni. Ez egészen más csend, mint ami akkor van a templomban, amikor üres. Az együttlét csendje.
