Köröztem a Feneketlen-tó körül

A sűrű tavalyi nád között bujkált; látni nem láttam, de február derekán barátkát hallani, még ha csak halkan énekel is, számomra mindig örömet jelent. Az új nád azóta jócskán megnőtt, de a tavalyi címerét még mindig jóval fölötte lengette a szellő. Május 12-én délután nyáriasan meleg volt az idő, az égen csak bárányfelhők kószáltak, zöldbe borultak a sétányon kívül őrt álló hatalmas fák, a fű között fehérlő százszorszépek mellett néhány sárga pitypangot is láttam.
A tó üresnek tűnt, de ahogy többször is körbejártam, a fűzfák és a nád árnyékában legalább öt helyen tőkés récék pihentek. Csak gácsérokat láttam, a tojók talán kiskacsákkal bujkálnak a nád között. Télen sok dankasirály ült a vízen, mostanra eltűntek, a költőhelyekre vonultak. Két vízityúk „prütty” hangokkal feleselt egymással. Az egyikük a tó egyik, a másikuk a másik oldalán bujkált, így a víz fölött üzengettek egymásnak. Februárban volt itt néhány szárcsa is, most hiányoztak, vagy csak én nem láttam egyet sem.
Hangok persze jöttek a környékről. Énekelt egy barátka, és eljátszottam azzal a gondolattal, hogy talán éppen az, amelyiket februárban hallottam itt. Néha felerősödött a szél, és ilyenkor a tó közepén lévő szökőkút felől finom pára ért az arcomhoz. A nádszegély szélén egy diófa nőtt. Jó néhány évvel ezelőtt, egy kora őszi napon varjú ejthette ki ügyetlenül a csőréből azt a diót, amelyet valamelyik kertből hozott, s amelyik szerencsés körülmények között kicsírázott, és mostanra szép fiatal fává fejlődött. Három oldalról is hallottam a fekete rigók énekét. Mostanában mindenfelé dalolnak, négyemeletes házunk antennáján is ott ül minden reggel, és küldi szép flótáit a tetők fölé. Néha egészen korán is hallom. Idelent még teljes a sötét, de ő az antennáról már látja a távoli pirkadatot, és a hajnalt köszönti.
Valahol erdei pinty csattogott, széncinege énekelt, majd egy zöld küllő repült át a tó fölött, hangos „klü-klü-klü-klü” kiáltással, és egy alig a föld felett villásan elágazó, hatalmas nyárfára szállt. Elindult felfelé, aztán gondolt egyet, elrúgta magát, és továbbrepült. Ez a szép, piros sapkás harkály volt az utolsó madár, amit a tó körül láttam.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..