A Mielőtt éjfélt üt az óra címmel elkészített – a hazai mozikban augusztus 15-étől vetített – folytatás immár trilógiává kerekíti a történetet: az első részben két, egymásba belehabarodó tinit, a másodikban gondjaival küzdő harmincast figyeltünk, itt az életük delelőjén épp túljutott negyvenes pár élethelyzete kerül a középpontba. Pedig hőseink szinte ugyanolyanok, mint eddig: Jesse naiv és játékos, Celine pedig mindent kifecseg, ami csak megfordul a fejében. A helyszín most a csodásan fényképezett Görögország, ahol az immár együtt élő pár ikerlányaival a nyaralását tölti, az események pedig egy délután és az azt követő este folyamán zajlanak. Beteljesült volna hát Celine és Jesse szerelme? Semmi biztosat nem tudok ígérni, csak annyit, hogy a három alkotó közösen kidolgozott forgatókönyve még intelligensebb, színészeink az eltelt kilenc év nyomán érettebbek lettek, a varázslat és a spontaneitás elbűvölő ereje pedig még mindig működik köztük.
Jesse karaktere most talán szimpatikusabb, mint Celine-é, aki a játékidő kétharmadánál bizony alaposan kivetkőzik önmagából, mi pedig a kendőzetlenül kimondott gondolatok zuhatagában önnön tépelődéseinkre ismerünk: mivé porlad a nagy szerelem a gyermeknevelés és a mindennapi hajtás mókuskerekében? Mi az, amiről már végleg lemaradtam az életben, és maradt-e bármi, amit még új esélyként megragadhatok? Képes vagyok-e még őszintén szeretni azt az embert, aki annyit változott az együtt töltött évek során? Észbe kapunk-e még, hogy bocsánatot kérjünk és megbocsássunk, mielőtt életünk órája éjfélt üt?
Jesse végül megkísérli a lehetetlent: szinte ismeretlenként újból rácsodálkozni a párjára, ahogy tizennyolc évvel ezelőtt, azon a bizonyos vonaton tette. Sikerül-e újból a nagy találkozás? Linklater nyitott befejezése semmit sem árul el, a legfontosabbat azonban megadja: a reményt.
