Mickey, a „dédapa”

Az első „Miki-film” címe még idegenül hangzott a későbbi rajongóknak: Steamboat Willie, azaz: Gőzhajós Vili. Ez ugyan fekete-fehér film volt, de máris megcsillant benne a harmincas-negyvenes évek nagyon sok, addigra már színes, s az egér főhős, illetve élete párja, Minnie egyéniségét egyre jobban kibontó filmek sorának minden apró csodája. A siker olyan gyors volt, hogy a két világháború közti magyar újságírás egyik halálba küldött csillaga, Bálint György szellemes, remek kis glosszában köszöntötte, amelynek címe: Miki, az isten. Félreértés ne essék: az írás nem pogány hangvételű, nem Mikit „isteníti”, csak szellemesen elmeséli, hogy egyes afrikai törzsek annyira rajongtak ezért a mókás és mindig-győztes kis hősért, hogy szépen beiktatták törzsi isteneik panteonjába…
Hogy mi volt e hódítás titka, s hogyan és miért jutott el Mickey a nevezetes hollywoodi Hírnév sétányon megörökített filmvilághősök közé, az nem a valóban kiterjedt, hatékony Disney-PR-nak, nem a Disneylandeknek, nem is a rengeteg „mikis” játéknak, bögrének, ruhának, pulóvernek tulajdonítható. Hanem sokkal inkább annak, hogy Mickey mindig megbirkózik valami bajjal, gonddal, nehéz­séggel, s közben képes jókat nevetni is a képtelen élethelyzeteken – és főként önmagán. Egyszóval: az életbizalom, a bizakodás örök jelképe.
Jómagam nagyon szokatlan körülmények között ismerkedtem meg őmikiségével, családunk kedves címerállatával. Mert amikor én még kis-, sőt nagylány voltam, akkorra a magyar mozikból Miki rég eltűnt, s a két háború között jó nevű Palladis Rt. Disney-könyvei is indexen voltak. Ennek ellenére nekem szinte ármádiányi Miki egér-relikviám volt, mert a nevezetes Disney-hőssel egyidős, 1928-ban született politikai fogoly apám a börtönből szabaduló rabtársakkal időről időre „mikis” ajándékokat küldött nekem. Egyszer egy kék selyemdarabkára festett Mickey mouse-t, máskor egy kenyérbélből gyúrt egérszobrocskát – lásd a mellékelt verset –, egy ízben pedig egy gyönyörű akvarellsorozatot a rab egér börtönéveiről és szabadulásáról. Mit nem adnék, ha ezeket nem sodorta volna el az idő!
De ennyi magánegerészés után térjünk vissza a filmekhez: nem csoda, hogy Hitler szívből gyűlölte és a náci Németországból kitiltotta ezeket a harmincas évek végére már világhírű filmeket, s Olaszország is csak azért tűrte meg hosszabb ideig, mert Mussolini gyerekei rajongtak érte. A politikai célzatú „egérirtásnak” az lehetett a fő oka, hogy ez a hősies (olykor komikusan hősködő!) kisegér soha nem a hatalom oldalán áll; akár A bátor kis szabólegény című Grimm-mese-parafrázisról, akár közeli rokonáról, a Miki egér Óriásországban-ról van szó, mindig Dávid módjára harcol a hatalmaskodó Góliátokkal. Az epizódok egy része nem mentes a kedvesen csípős öniróniától sem, például az Alice Csoda­or­szágban nyomán komponált A tükrön át, vagy éppen az Óratisztogatók, a Magányos kísértetek, a Mickey mint Gulliver, s a nagyon kedves Miki rémálma esetében, amelyben őegérsége egy egész fészekalja, folyvást rosszalkodó kisegér apjaként küzdi át magát a gyerekcsínyek sokaságán…
Ezt a kis visszaemlékezést többek között bibliotékánk egyik legbecsesebb darabjának, a Miki egér Óriásországban könyvváltozatának néhány epizódjával illusztráltam, amely magyarul Zigány Árpád igényes magyar szövegével jelent meg, 1934-ben.
De ugyanígy családi kincs nálunk az a két DVD-t tartalmazó filmgyűjtemény, amelyet – érdekes módon – a helsinki reptérről hoztam haza 2005 táján, az unokák és a magunk örömére szolgáló vásárfiaként. A YouTube-on pedig ki-ki barangolhat Mickey és barátai, Goofy meg Pluto hol mókás, hol elgondolkodtató kisvilágában… Egerészésre fel! – leginkább az első húsz év (1928–1948) termésében tallózva. A későbbiek, legalábbis számomra, már inkább a filmipar, mint a filmművészet szülöttei. De ez már az ízlések és pofonok kérdése.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.