December 23-án még jókedvűen készültem a közelgő ünnepre, de 24-én egy igen súlyos rosszullét miatt kórházba vittek. A szentestét kórházi osztályon tölteni nem tartozik a legkellemesebb élmények közé. Ugyanakkor azt sem lehet állítani, hogy nem élmény. Csak nagyon más, mint amit addigi életem során átéltem. A karácsony, az ünnep és minden, ami ehhez tartozik, teljesen mást kezd jelenteni egy ilyen helyzetben. Az osztályokon ilyenkor csak az igazán súlyos betegek maradnak. Néhány ügyeletes nővér teszi a dolgát. Ilyenkor ott bent, akár nővér, akár beteg az ember, kilóg a térből, az időből, a családból, a közösségből. Kint zajlik valami a szokott szertartások és az ünnephez illő díszletek között. A kórházban szintén zajlik az a valami, csak másként, sokkal mélyebben. Azon az estén nem számíthattam látogatóra. Nem is engedtek volna be senkit az ápolónők.
És egyszer csak kinyílt az ajtó, és belépett az a doktornő, aki korábban kezelt. Értesült arról, ami velem történt. Igaz, estére már jobban éreztem magam. De ő hátrahagyta a családját, félretett mindent, útközben még a kocsiját is összetörte, annyira sietett. A kórház portáján nem akarták beengedni. Nem sokat törődött a szabályokkal. A felelősség, az ijedelem és a segíteni akarás röpítette oda a város másik végéből. Egy csuhéangyalkát is hozott magával. Forintban alig mérhető az értéke ennek az ajándéknak. Mégis talán életem egyik legszebb karácsonyi ajándéka volt. Ma is őrzöm. Az angyalkán kívül őszinteséget, kedvességet és jó szót hozott. Leomlott köztünk az a fal, amely szinte mindig ott van az orvos és a beteg között. És tudtam, hogy ott, azon az estén és abban az állapotban egyedül rá számíthatok. És rá csakugyan számíthatok. Mint beteg az orvosra, mint ember az emberre. Neki is köszönhetem, hogy utána meggyógyultam. Az orvos-beteg kapcsolat pedig köztünk végérvényesen átalakult valami mássá. Egy immár tíz éve tartó barátsággá. Ez is ajándék. És ez sem mérhető forintban.
