Az exhortáció egyszerre összegzés és előremutatás: egybefoglalja a 2012-es új evangelizációs püspöki szinódus eredményeit (amelyen a Buenos Aires-i bíboros érsek is részt vett), s ennek alapján állva keresi az előrelépés útját. A műfaj – buzdítás – különösen is illik Ferenc pápához: itt nem enciklikaszerűen megfogalmazott hittani állásfoglalásról van szó, hanem a teológiai alapok gyakorlati alkalmazásáról, útmutatásról, lelkipásztori tanításról.
A címválasztás sokat elárul. 1974-ben püspöki szinódust tartottak Rómában az evangelizációról, s annak zárása után egy évvel látott napvilágot
VI. Pál pápa Evangelii nuntiandi (Az evangélium hirdetése) kezdetű buzdítása. Ennek első pontja így fogalmazott: „Az evangélium hirdetése korunkban kétségkívül nemcsak a keresztény világ számára fontos, de az egész emberiség javát is szolgálja. Az evangelizáció azokhoz a mai emberekhez szól, akik tele vannak ugyan reménnyel, de mégis félelmek és szorongások között élnek. (…) Legszebb küldetésünk segíteni testvéreinket, hogy korunk bizonytalanságai és zűrzavarai közt is lelkes szeretettel, buzgósággal, örömmel szenteljék magukat az evangelizációs munkára.” Ugyanez a látásmód köszön vissza az Evangelii gaudium első soraiban: „Az evangélium öröme betölti mindazok szívét és egész életét, akik találkoznak Jézussal. Akik engedik, hogy ő megváltsa őket, megszabadulnak a bűntől, a szomorúságtól, a belső ürességtől és az elszigetelődéstől. Jézus Krisztussal mindig megszületik és újjászületik az öröm. Ebben a buzdításban a keresztény hívekhez kívánok szólni, hogy meghívjam őket az evangelizáció egy új szakaszára, amelyet ez az öröm jellemez, s kijelöljem az egyház előrehaladása számára az utakat a következő évekre” (EG 1).
A két buzdítás szinte ikertestvér: tónusuk nyitott, emberi, közvetlen, tartalmi középpontjuk az evangélium öröme. Az Evangelii gaudiumnak azonban van egy többlete, ami perdöntő fontosságú: míg VI. Pál a zsinat utáni változások korában szólt az evangelizációról, addig most Ferenc az egyetemes egyház útját mutatja meg az evangelizációban. Amit a kezünkben tartunk, az a legtudatosabb „programbeszéd”. Maga a pápa írja: „…hangsúlyozom, hogy az, amit kifejezésre akarok juttatni, programszerű jelentőséggel és fontos következményekkel bír” (EG 25). Célja nem az, hogy az egyházi élet egy vetületét megmozgassa, ez ma „nem elég”. Olyan missziós „megtérésre” van szükség, amely „nem hagyhatja úgy a dolgokat, ahogyan vannak” (uo.).
Ha végigolvassuk a buzdítást, ráébredünk: mérföldkőhöz érkezett az egyház. Aki meghallja az Evangelii gaudium hangját, az felismeri: tényleg nem maradhatnak úgy a dolgok, ahogy vannak.
