Mennyei ügyekben, itthon és Európában
Fotó: Mészáros Ákos

 

Lenyűgöző az a tudás, a magasba tekintésből fakadó lelkesedés, ahogy szülőföldjét, a világot, a dolgok rendjét és az azt megkoronázó művészetet látja. Rendszerben gondolkodik, nála végső soron tényleg igazoltan minden mindennel összefügg. Nyolcvanadik születésnapjához közeledve is tele energiával, lendülettel, jóakarattal, mondanivalóval, témával, tervekkel. Nem csak lépéstempó tekintetében nehéz felvenni vele a versenyt, kellő figyelem szükséges gyors beszédének, gondolatáradásának követéséhez is. Prokopp Máriával a meghatározó esztergomi gyökerektől, az inspiráló családi közegtől és a rendszer által akadályozott, küzdelmes tanulóévektől indítottuk a pálya- és hivatás­frag­mentumokat felvillantó életút-beszélgetést.

– Mi még más világban nőttünk fel, amikor nem volt olyan langyos a kereszténység, mint manapság. Hatévesen voltam elsőáldozó az esztergomi szeminárium kápolnájában, 1945. április 2-án. Mindszenty bíboros 1948 pünkösdjén bérmált több százunkkal együtt az esztergomi bazilikában. Lelkesen fogadtuk a felkészítést, hogy Tarzíciusznak kell lennünk. Nyolcévesen tudtuk: a hitünkért meg kell tudnunk halni. Édesanyám, Stengl Marianna 1954-től 1979-ig, huszonöt éven át az esztergomi Keresztény Múzeum művészettörténésze volt, így már diákként megismertem az ottani alkotásokat. Tizenévesként minden érdekelt, de a középkori festmények őszintesége ragadott meg igazán. Ehhez jöttek az esztergomi várkápolna freskói, a XIV. századi apostolmellképek az Anjou-korból, ami később történészként, művészettörténészként is nagyon foglalkoztatott. A gimnáziumban Dévényi Iván műkritikus, műgyűjtő felesége volt az osztályfőnököm, magyartanárom, aki szintén erősen hatott rám irodalom- és történelemszeretetével. Másodikosként szakköri dolgozat témájául választottam Ráskay Lea Szent Margit-legendáját. Szerettem a középkori irodalmat, történelmet. Esztergomban a belvárosban, a ferencesek mellett laktunk. Jogász édesapám 1957-től prímási levéltáros volt. Édesanyám főfoglalkozása a háború után, a négy gyerekkel és a beteg nagymamával a család volt, a megélhetéshez szükséges állattartással, kertműveléssel. Iskolai étkeztetés híján a közös otthoni ebéd alkalmat adott az iskolai élmények megbeszélésén túl a város eseményeibe való betekintésre is, ami nemcsak beszédkész­sé­günket segítette, hanem szellemi, kulturális, lelki fejlődésünket is. Már gimnazista koromban elvégeztem az idegenvezetői tanfolyamot, és rendszeresen vezettem hazai és német csoportokat a városban és a múzeumokban.
Az Anjou-kort kezdettől csodálatosnak tartottam. Az idegenvezetés közben ezt a korszakot fokozott lelkesedéssel jelenítettem meg a vendégeknek. Az 50-es, 60-as években az Esztergomba érkező magyar és külföldi turistacsoportok legfőbb érdeklődése Mindszenty József bíboros volt: hol lakott, milyen emléket őriznek az itt lakók róla, aki 1956-ig börtönben szenvedett, azután pedig az amerikai követség menedékjogát élvezve volt félrabságban. Mindszenty bíboros – a rendíthetetlen hitvédő és hazafi – boldoggá avatása bizonyára hasonlóan fel fogja lendíteni Esztergom turizmusát. A külföldi sajtóban már a tiszteletreméltóvá nyilvánítás napján, idén február 13-án újra reflektorfénybe került a személye.
Hamar világossá vált, hogy mivel szeretne foglalkozni. Esztergomban viszont mindenki ismerte a családját és az Egyház iráni elköteleződésüket. Ez nyilván hátráltatta a tanulmányi előmenetelét.

Hogyan teltek az iskolai évek?

– Mindig is szerettem volna tanítani, már a kisöcsémmel is sokat foglalkoztam, és az idegenvezetés is valahol összefüggött ezzel az érdeklődésemmel. A kötelező nyolc osztály után a városi pártbizottság határozata alapján nem tanulhattam tovább, még ipari tanulónak sem. Családunk ugyanis nem bujkált, közösen, nyíltan jártunk templomba, nem csak vasárnap, hétköznap is. Szüleink minden évben beírattak bennünket a törvény biztosította iskolai hitoktatásra, akkor is, ha az végül „kellő jelentkező híján” rendre nem indult el. Ezzel különösen magunkra haragítottuk a pártállam helyi képviselőit. Szüleink azonban elengedhetetlennek tartották, hogy szilárd katolikus világnézetünk legyen, amit minden körülmény között megvallunk. Az általános iskola nyolcadik osztálya alatt, 1953-ban, még Sztálin halála előtt, eljárást indítottak ellenem, amiért kapitalista nyelvet, angolt tanulok illegálisan egy apácától. Ezt a Komárom Megyei Dolgozók Lapjában is kiszerkesztették, ami elég volt ahhoz, hogy kizárjanak minden továbbtanulási lehetőségből. Négyen vagyunk testvérek, a két fiút felvették a ferencesekhez. Apa kérte, hogy a két lánya magántanuló lehessen. Erre nem adtak engedélyt. Később nekem és a húgomnak különösen nagy szorgalommal kellett startolnunk, hogy az osztály legjobb tanulói legyünk. Végül beigazolódott Szent Pál tanítása: Keressétek az Isten országát, a többi hozzá adatik! Mindez isteni csodával történt, bátor emberek közreműködésével. A párttag igazgatót behívták katonai kiképzésre, és az igazgatóhelyettes elintézte, hogy becsússzak az egyik technikumba, onnan mentem át a következő évben a gimnáziumba.

Végül az egyetemre is felvették…

– 1953-tól Mojzer Miklós fiatal művészettörténészként a Keresztény Múzeumban dolgozott. Az otthoni indíttatás mellett ő sokat segített a művészettörténet szakra való felkészítésemben. Bevitt a Szépművészeti Múzeum raktárába is. 1957 júniusában érettségiztem, jelentkeztem az ELTE történelem–művészettörténet szakára. A magas pontszámom ellenére helyhiányra hivatkozva elutasítottak. Éltem a fellebbezési lehetőséggel, és Jóború Magda oktatási miniszterhelyettesnek köszönhetően, szeptember 12-én, a Szűzanya névnapjának családi ünneplése közepette, a lelki atyánk, Brückner József jelenlétében távirat érkezett: „Pótlólag fevételt nyert az ELTE BTK történelem–művészettörténet szakára.” 1962-ben diplomáztam, tanári diplomát is szereztem.
Mi volt a szakdolgozatának a témája? Nyilván Esztergom…
– Az esztergomi várkápolna Anjou-kori falképeinek művészettörténeti feldolgozása, mestere és időbeli elhelyezése. 1938-tól, a falképek feltárásától 1962-ig Gerevich Tibor meghatározása volt érvényben, aki a XIV. század második felére, 1370 tájára datálta és Niccolò di Tommaso firenzei festőnek tulajdonította a képeket. Professzorom, Vayer Lajos tanácsára felkerestem Genthon István professzort, Gerevich Tibor egykori tanársegédjét, hogy miként keletkezett ez az attribúció. Ő elmondta, hogy Gerevich professzor nem foglalkozott behatóan a kérdéssel, csak Pietro Toesca római professzor tanácsára fogadta el alkotóként a firenzei mestert. Ezt követően sikerült igazolnom, hogy a képek korábban, az 1330–1340-es években készülhettek. A mester Ambrogio Lorenzetti sienai festő köréhez tartozhatott. Vagyis az alkotások az 1348-as nagy európai pestisjárvány előtt készültek, amely éles választóvonalat, szemléletváltást jelentett Európa művészetében.
A szakdolgozatom sikert aratott, megjelent az MTA magyar és idegen nyelvű tudományos folyóiratában, s a korszak nagy tekintélyű kutatói, Dercsényi Dezső és Entz Géza professzorok azonnal elfogadták kutatásom eredményeit.

Ezzel máris beérkezett a neves művészettörténészek közé?

– Ezután sem ment könnyen a munkavállalás, de szükség volt Esztergomban egy, a történelemben és a művészettörténetben jártas lokálpatriótára, aki fogadja és vezeti a városba érkező illusztris vendégeket, és tudományos munkát is végez. Állást nem, de hét éven át egy-egy havi szerződést sikerült kapnom. 1968-ban a nálam négy évvel idősebb Boskovits Miklós, az ELTE Művészettörténeti Tanszékének tudományos kutatója disszidált. Ezt követően Vayer Lajos professzor meghívott, hogy Boskovits helyett legyek az 1969-ben általa rendezendő nemzetközi kongresszus tudományos titkára. A szakmában az UNESCO égisze alatt működő Comité International d’Histoire de l’Art (CIHA) négyévente rendez kongresszust. 1969-re Magyarország nyerte el a találkozó rendezésének jogát. Ennek előkészítése és lebonyolítása kemény munka volt, de megalapozta a későbbi szakmai életemet. Huszonhat országból érkező hatszáz híres művészettörténésszel ismerkedhettem meg, akikkel hosszú éveken át kapcsolatban maradtam. Így fogadott firenzei otthonában Charles de Tolnay professzor, aki az egykor
Michelangelo tulajdonában lévő épületben alapított Casa Buo­na­r­roti Múzeumot igazgatta; Otto Demus bécsi professzor meghívott az ausztriai Salzkammergutba, az általa tartott nyári egyetemre; a Vatikáni Múzeum főigazgatója, Redig de Campos a Vatikánban látott vendégül…
Ezek a kapcsolatok segítettek hozzá, hogy a rendszerváltás után megindult Erasmus-program keretében az Európai Unió országainak huszonkét egyetemi tanszékével szerződést kössek. Ezzel érdemeltem ki a Magyar Köztársaság Oktatási Minisztériumának „legjobb Erasmus-koordinátora” kitüntetést.
A CIHA-kongresszus nagy sikere után kinevezést kaptam az ELTE BTK Művészettörténeti Tanszékére. Lényegében a mai napig is ott vagyok, immár professor emeritaként. Ötven éve tanítom a középkori magyar és egyetemes művészettörténetet. A kutatómunkám középpontjában a magyar művészet európai elhelyezése áll. Erről szólt a XIV. századi gömöri falképeket bemutató doktori disszertációm. A kandidátusi dolgozatom 1976-ban az itáliai protoreneszánsz Trecento-művészet európai kisugárzásával foglalkozott. Ezt a ’83-ban angol nyelven megjelent könyvemet idézik a legtöbben.
Kedvelt hősöm V. István királyunk lánya, Magyarországi Mária nápolyi királyné, aki ötvenhárom évi nápolyi tartózkodása alatt megalapozta az Árpád-ház szentjeinek európai tiszteletét. Erről szóló könyvem a Nápolyba látogatók népszerű kalauza.

Térjünk ki az esztergomi vár Fehér tornyában található studiolóra is.

– Többek között Mátyás király itáliai történetírója, Bonfini leírása alapján alkothatunk fogalmat arról, hogyan nézett ki a vár Vitéz János érsek idején. A 1930-as években a palotaszárny Lepold Antal vezette feltárói a Fehér toronyhoz csatlakozó kápolnát a négy szakállas, illetve a négy szakálltalan mellkép alapján még a „Szibillák kápolnájaként” emlegették. Én a várkápolnával egy időben, még hallgatóként kezdtem foglalkozni Vitéz János esztergomi prímás, érsek studiolójával és az ott megjelenített erényallegóriákkal.
2000-ben, a millennium évében országos pályázat révén nyílt lehetőség a sarkalatos erényeket ábrázoló freskók megtisztítására. A háromszáznegyven éven át a föld alatt rejtőző, a ’60-as évek restaurátorai által átrajzolt, paraloid műanyaggal bevont falképek alkotójának kvalitásáról addig nem is lehetett igazán fogalmat alkotni. A képeknek alig van hordozója, elég sérülékenyek. Wierdl Zsuzsanna festő-restaurátor művész húszévi munkája nyomán ma már világosan felismerhető a képek magas művészi színvonala, és a festő személye is egyértelműen meghatározható volt: Sandro Mariano, akit a ragadványneve után Botticellinek neveztek.
Mostanában kevesebb szó esik az esztergomi reneszánsz falképek kutatásáról, de Wierdl Zsuzsanna jeles restaurátor művész vezetésével most is kemény munka folyik. Jelenleg az építészek dolgoznak a teremben az összeállított hevederív visszaállításán, amelyet a zodiákus-csillagképek freskódísze ékesít.
2017-ben nemzetközi konferenciát szerveztünk a párizsi Sorbonne professzorával közösen, Reneszánsz studiolók Európában címmel. A téma tizenkét jeles kutatója számolt be a jelenleg ismert, illetve feljegyzésekből sejthető reneszánsz studio­lókról. Ezek közül az egyetlen főpapi studiolo az esztergomi. Méretét tekintve egyedül V. Miklós pápa vatikáni studiolója lehetett hasonló hozzá, amelyet – Raffaello freskóival – II. Gyula alakíttatott át mai formájára. Ez a Stanza della Segnatura, vagyis a pápai aláírások terme. Az urbinói hercegi studiolo jóval kisebb az esztergominál. Vitéz János rangját mutatja, hogy milyen jelentős termet alakíttatott ki az odalátogatók fogadására. Esztergomba érkezése után két évvel, 1467. június 20-án ugyanis négyfakultásos, pápai jogú egyetemet indított itt Academia Istropolitana néven. Európa különböző tájairól hívta meg a tudósokat, akik nem vendég előadók voltak, hanem állandó, kinevezett tanárok.
A 2017. évi konferencia előadásainak kötete, reméljük, még ebben az évben megjelenik. Azután már egy, kifejezetten a Botticelli-attribúcióra összpontosító nemzetközi konferenciát tervezünk. Hiszem, hogy elérkezik az idő, amikor evidenssé válik Magyarország jelentősége az élet különböző területein, így a művészet új stílustörekvéseinek megjelenésében is. A gótika indulásában éppen úgy, mint a reneszánsz stílus kibontakozásában. A fiatal Botticelli művészi pályafutása, úgy tűnik, Esztergomból indult el. Ezután figyeltek fel rá Firenze urai, a Medici bankárok.

Mostanában a budavári Madonna-szoborral is sokat foglalkozik.

– Ahogyan szó esett róla, fő területem az európai művészet, és benne a magyar művészet helye. Így keresett meg a Mátyás-templom múzeumának vezetője, hogy a 2015 és 2017 között szakszerűen restaurált, korábban neogótikus alkotásnak vélt, százötven centiméter magas, pompás szoborral foglalkozzak. E Madonna-szobor nem a Mátyás-templom számára készült, vétel útján került a gyűjteménybe. Kutatásom eredménye, hogy közvetlenül kapcsolódik a XV. századi európai gótika német területen született, korszakváltást jelentő fő művéhez, az 1443. évi freisingi főoltárhoz. Ennek szekrényszobrai ma a müncheni galériában láthatók. Mesterük nem más, mint Kassai Jakab, a Bécsben élő, európai hírű szobrász. A Budavári Madonna e későbbi oltárszobrainak egyik előzménye lehet az 1430–1440-es évekből. Az alkotás múltjának tisztázása jelenleg a legizgalmasabb feladatom.

Mik a tervei, soron következő munkái?

– Az említettekkel párhuzamosan foglalkozom a kortárs művészettel is, Rieger Tibor és Madarassy István Kossuth-díjas szobrászok munkásságával, valamint Prokop Péter és Kákonyi Konstantina még felfedezésre váró festészetével. Mind a négyen a XX. századi hazai és egyetemes művészet kimagasló egyéniségei. Az utóbbi kettő még hazai elismertetésre vár. Hiszem, hogy jó úton haladunk e cél felé.

Rendkívül pozitív gondolkodású, dinamikus ember. Úgy látszik, hogy semmi sem tudja elvenni a kedvét, lelkesedését. Mindig is ilyen volt, vagy ez az évek során elsajátított bölcsesség eredménye?

– A Kos jegyében születtem, és örömmel küzdök. Mindenkit szeretek, soha nem sértődöm meg. Ellenségem nincsen, sohasem volt. Ha valami rosszul esik, igyekszem elviselni. Tíz évvel ezelőtt, hetvenéves koromban fantasztikus ünneplésben volt részem az ELTE-n és Esztergomban, a bazilikában és a Vármúzeumban. Az elmúlt negyven év tanítványai mind ott sorakoztak, és személyes üzenetükkel köszöntöttek a kollégákkal és a barátokkal, ismerősökkel együtt. Most is különféle meglepetésekkel készültek. Óriási öröm ez számomra, a szeretet jele. Ez éltet. Ez az életben a legnagyobb érték és boldogság, amely soha el nem múlik. Köszönet mindenért!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..