Október, november a csöndes kapcsolódások hónapjai. A megrozsdult levelek, leszáradó rétek csak annyiban az elmúló idő jelei, amennyiben az élettani folyamatok kényszerítik erre. Ott, a másik létben a törvényen túli távlatok hirdetői, hogy Isten örökös ritmusáról daloljon a földről való távozás, a halál is. Itt-ott még látok kerti rózsákat, és eszembe jut a rózsák füzére, a sok szirom, amely megfoghatatlan kapcsolatba szabadít, ahol az ösvényeken – a hegyek felé – angyalok, csillagok is járnak. Olvasós Boldogasszonynak nevezi a keresztény magyarság nyelve azt, akinek társai az angyalok, rá először a XV. század szerzetesei gondoltak: rózsák kápolnáit kezdték építeni, és színek társításával nevezték el az Üdvözlégy-sorokat: fehér, piros meg arany koszorúnak. Máriát Mennyei Rózsának. Fehér falon, két gerenda közt a szobánkban a Segítő Szűz egészen különös képe. Valahányszor ránézek, a lepantói győztesek XVI. századi könyörgése énekel szívemben, a török elleni győzteseké: „Keresztények Segítsége, könyörögj érettünk.” Győzedelmes Boldogasszony – hallottam már a nevét így is ugyancsak a történelemből, 1620-ból… A fehér falon a kép dátuma: 1768. Tavasszal kaptam a barátomtól. Színezett metszet, összetett, mégis egyértelmű jelképekkel, Budáról. A Gyermekét tartó Anya fő titulusa: Szeplőtelen Fogantatás; lent a szalagon a Tizenkét Tsillagú Korona felirat a kép fölötti üzenet folytatása, a Jelenések könyvéből: Nagy jegy jelenék meg az égben: egy Asszony állat a napba öltözve, és hold a lábai alatt… A tizenkét csillag itt a Szent Szűz életének jelenetei, s a Kármelhegyi Boldogasszony meg a Rózsafüzér Királynéja emblémája. Az utolsó csillag latin titulusa: Szegedi Havas Segítő Anya – közismerten: Havas Boldogasszony. Ez utóbbi – mint Bálint Sándor megjegyzi – „ellentétben van a kialakult magyar szakrális szóhagyománnyal”, hiszen eredetileg Róma Mária-főtemplomának nevével, ünnepével van kapcsolatban…
Jelen képünk a Magyarok Nagyasszonya alakját példázza: a Szeplőtelen Fogantatás koronával, jogarral látható. A Kisjézus fején is ugyanolyan korona ragyog: A latin nyelvű hexameter a barokk idők nyelvén – az áldott Védasszonyt idézi:
Szöz (Szűz), Anya, Patrona: Szüli az Igét s testel ruházza, / Mint embert. Könyörögj, és úgy vigyáz Magyar Országra. A rózsafüzér pergett akkor is, amikor a Szeplőtelen Szent Szűz eredeti ábrázolásán megjelent a korona, a jogar, és a Napba öltözött Asszonyról mint a magyarság Nagyasszonyáról énekeltek, hozzá fohászkodtak. Gondolok a kép előtt csendes estéken arra a messzi emlékezetből ismert „csökönyös” bizalomra is, amely árvaságunkban a legbelsőbb óhajtás: Hozzád sóhajtozunk, jóságos Szűz, aki ha nem vezetsz, eltévedünk. Amikor ez az imádság megszületett, az Ómagyar Mária-siralom tizenkét esztendős lehetett. (1317-et írtak.) Mintha előre nem sejthető történelmi megpróbáltatásra utalva hitet, bizalmat sugallna hazának, anyának.
