Betlehemes csapat
(Fotó: Bárány Dániel)
A gyökereket minden bizonnyal a középkorban kell keresnünk, amikor a liturgikus játékok még a templomi szertartások keretében jelenítették meg a nagyobb ünnepekhez kapcsolódó bibliai történeteket. Írásos nyoma is van e gyakorlatnak: Franciaországban őrzik a legkorábbi ismert, XI. századi kódexet, amelyben egy ilyen vízkereszti játék szövege szerepel. Ebben az időben még vízkereszt volt a karácsonyi ünnepkör hangsúlyosabb ünnepe. A jelenet a napkeleti bölcsek (illetve a háromkirályok) evangéliumból jól ismert történetét eleveníti fel: az őket vezető csillagot, hódolatukat a Kisded előtt, valamint az álmukban megjelenő, intő angyalt.) Az idők és az ízlés változásával e liturgikus játékok lassanként elszakadtak a szertartásoktól, kikerültek a templomból. De kedveltségük miatt nem szűntek meg, hanem olyan ünnepköszöntő játék lett belőlük, amellyel házról házra jártak, hogy így emeljék az ünnep fényét, hangulatát. A háziak pedig természetesen szívesen honorálták a játékosok fáradozását jó étellel-itallal, később egyre inkább pénzzel. Az újkori népszokásként ismert betlehemes játékokban elhangzó adománykérő, ajándékozásra felszólító formulák ennek a funkciónak a rögzülését jelzik.
A betlehemezés alakulástörténetének felidézése nemcsak abból a szempontból érdekes, hogy példázza a népszokások születésének lehetséges mikéntjét, hanem azért is, hogy megértsük, miért olyanok ezek a szövegek, amilyenek. Mint népszokásnak, már nem a bibliai történet pontos felidézése a célja, hanem – az ünnep lényegére való utalás mellett – a szórakoztatás, a hallgatóság jókedvre derítése, és ezzel jóindulatuk (azaz az adományok) elnyerése. Ez az oka annak, hogy a játékokban azok a jelenetek és szövegek maradtak meg, amelyek ezt a célt szolgálják: az öreg pásztorral való évődés, mókázás például sokkal gyakoribb jelenet, mint mondjuk a szálláskeresés. Ma már országszerte ez az egyszerűsödött forma, a pásztorjáték a legelterjedtebb; hosszabb lélegzetű, több jelenetet tartalmazó, emelkedettebb hangvételű változatokat csak kevés helyen – legfőképpen Erdélyben – őriztek meg.
A hagyományos falusi – népi – kultúra sok eleme napjainkra már csak emlék, ám egyes jelenségek tovább élni, illetve feléledni látszanak. Ilyen a betlehemes játék is. Faluhelyen itt-ott – elsősorban hagyományőrzőbb vidékeken, kiváltképp a határokon túl: Erdélyben, Kárpátalján, Vajdaságban – tanúi lehetünk annak, hogy felelevenítik a betlehemmel járás szokását, felkutatva, újratanulva a talán épp csak néhány évtizede elhagyott szövegeket. Ahol ilyen helyi hagyományok már nincsenek, vagy kétséges, hogy valaha is lettek volna, ott is észlelhető a törekvés, hogy karácsonyra valamilyen “eredeti népi” betlehemes játékot tanuljanak meg és adjanak elő templomban, iskolában. E szándék mögött kimondva-kimondatlanul ott munkál az az évszázados meggyőződés, hogy a „népi” az egyben „ősi”, és ezért „tisztább”, értékesebb is. Ha végiggondoljuk a betlehemes játékok eredetéről mondottakat, be kell látnunk, hogy ezek a legkevésbé sem „eredeti” népi alkotások: szerzőik a tanult rétegek köréből kikerült papok, tanítók, diákok voltak. Azonban – a népi kultúra többi jelenségéhez hasonlóan – az emberöltőkön át való „használatban” folyamatosan csiszolódtak, alakultak, mindig a helyi közösség igényeihez idomulva hiteles népszokássá váltak, amelyeket ma méltán tartunk számon legbecsesebb értékeink között.
Mit ajánlhatunk hát azoknak, akik karácsonyra a népi betlehemes hagyomány kincseiből szeretnének meríteni? Mindenekelőtt azt, hogy próbálják meg felkutatni saját közösségük, lakóhelyük rejtett értékeit!
A népszokáskutatók másfél száz év alatt számtalan helyen végeztek gyűjtéseket, és az összegyűjtött szövegek egy része különböző kiadványokban hozzáférhető. De még inkább bátorítanék mindenkit, hogy keressék meg azokat az időseket, akik még emlékeznek a gyermek- vagy ifjúkorukban hallott-előadott játékokra. Az öregek által még őrzött saját hagyományok felelevenítése közelebb hozza egymáshoz a különböző nemzedékeket, a közösség összetartását, az identitás megszilárdítását szolgálhatja. Fentebb már szó esett arról is, hogy az előadó és egyben befogadó közösség minden időben alakította, igényei szerint formálta az eléje kerülő játékot; ettől sem kell tehát visszariadni, ha szükségesnek látszik. Ahol erre nincs lehetőség (például nagyvárosokban), ott a különböző népköltészeti gyűjteményekben hozzáférhető, sok helyről származó, különféle játékszövegekből lehet válogatni.
