Fotó: Mészáros Ákos
Római zarándoklatunk során ellátogattunk a lateráni Szent János-bazilika tőszomszédságában lévő Szent lépcsőhöz, amely egy külön erre a célra emelt épületben található. A zarándokok hosszan kígyózó sorokban várakoztak a bejutásra. Nem csoda, hiszen húsvét volt, ilyenkor rengeteg a látogató az Örök Városban. Mi is az utcán állva, lassan araszolva, meg-megállva haladtunk előre, a célunk felé. Zarándokcsoportunkból voltak, akik inkább más programot választottak: elmentek kicsit körülnézni az utcai árusoknál, akik apró csecsebecséket, római nevezetességeket ábrázoló emléktárgyakat árulnak. Azon spekuláltam, hogy én is csatlakozom hozzájuk. Éhes voltam, gondoltam, keresek magamnak valahol a közelben egy szelet pizzát. Végül aztán mégis úgy döntöttem, hogy maradok. Meglátjuk, mi lesz. Tudtam, hogy a Szent lépcső mellett van két másik följárat is. Gondoltam, az egyiken fölmegyek, és föntről lenézek majd a lépcsősorra, amelyet a vérével áztatott Krisztus, amikor Pilátus elé járult.
„Szent Ilona hozta el Jeruzsálemből ezeket a márványból készült lépcsőket, amelyek eredetileg Pilátus palotájában álltak. A lépcsőkön kis vasráccsal védve három vércsepp is látható. A szent hagyomány szerint, amikor Krisztust megostorozták, fejére töviskoszorút tettek, és másodjára is Pilátus elé vezették, akkor hullottak a lépcsőre a vércseppek. Sokan vitatják a lépcsők eredetiségét, és azt is, hogy a vércseppek valóban Jézustól származnak-e. Ám a lényeg a hitünkben van. Ha úgy indulunk neki a lépcsőknek, hogy fölérve szeretnénk találkozni a keresztre feszített Úr Jézussal, akkor mindegy, hogy a lépcső eredeti-e vagy sem. Idén közvetlenül a márványlépcsőkön juthat fel az ember a lépcső tetejére, a Szentek Szentje-kápolnához. Háromszáz éve nem volt ilyen lehetőség, és vagy ugyanennyi ideig nem is lesz. Máskor ugyanis a lépcsőfokokat faborítás védi, amelyet most egy néhány hétig tartó felújítás idejére eltávolítottak. Odafent egy feszület várja a zarándokokat” – hallhattuk a Szent lépcső történetét kiváló idegenvezetőnktől, az angyalföldi Szent Mihály-templom diakónusától.
Amikor a bejárathoz értünk, láthattuk, hogy kétoldalt valóban egy-egy lépcsősor vezet föl a Szentek Szentje-kápolnához. Ezeken bárki fölmehet anélkül, hogy a Szent lépcsőt érintené. Ám meglepő módon senki nem használta ezeket, így aztán én is úgy döntöttem: ha már itt vagyok, a Szent lépcsőn megyek föl, térdelve, ahogyan a többiek.
A haladás egyirányú, és néhány lépcsőfokkal lejjebb már közelednek az ember nyomában haladók, így igyekezni kell. Csak előre, édes fiam! – jutottak eszembe Gyulai Pál sokatmondó sorai a Hadnagy uram című verséből.
Egyszerre mindig csak négy-öt embert engedtek föl, nehogy torlódás legyen. Huszonnyolc lépcsőfok, tulajdonképpen nem sok, de mint kiderült, térden megtenni, az már valami, nem gyerekjáték. Előttem egy, a harmincas éveiben járó, kínainak látszó nő haladt, nem túl gyorsan, szépen, egyenletesen. Az a szokás, hogy az egyik lépcsőfokon Miatyánkot, a következőn pedig egy Üdvözlégyet mondanak a zarándokok. Ez persze tovább lassítja a fölfele jutást, ami nem is volna akkora baj, ha a lépcsők egyenletesek lennének. De erősen megkoptak a kétezer év alatt, mindegyiken hullámszerű, mély árok alakult ki, ami rendkívül megnehezíti a haladást.
Fájt a térdem, de nagyon; a hepehupásra kopott, éles kő vágta a lábamat. – Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy… – imádkoztam, miközben a fájdalom kegyetlenül bele-belehasított a lábamba. – Krisztus többet szenvedett. Menj tovább! – biztattam magam. Az előttem haladó nő cipőjének a sarka újra meg újra nekem ütközött. – A mindenit, miért nem tud gyorsabban mászni? – méltatlankodtam, és megpróbáltam végigmondani az imát: Üdvözlégy, Mária, kegyelemmel teljes… Néztem a többieket, ők sem voltak jobb helyzetben, pedig a többségük fiatalabb volt nálam. Néhányan halkan nyöszörögtek, miközben lassan haladtak fölfelé. Láthatóan mindenki más is megszenvedte a magáét. Úgy éreztem, sosem érek föl a lépcső tetejére, de igyekeztem kitartani. – Menj tovább! – buzdítottam magam, valahányszor elgyengültem, s közben az imádság sorait mondtam magamban. – Jöjjön el a Te országod…
Amint fölnéztem, láttam, hogy már csak öt lépcsőfok van hátra. Fölértem. Ez nem lehet igaz, megcsináltam – gondoltam magamban, és megálltam egy pillanatra a Sancta Sanctorum-, a Szentek Szentje-kápolnánál, ami a pápák magánkápolnája. Aztán rogyadozó lábakkal elindultam lefelé a jobb oldali lépcsősoron, a kétoldalt üveglapokkal védett fali freskósorozatot bámulva. Amikor leértem, még mindig reszkettek a lábaim a megviselt térdeim miatt. Kiléptem az épület kapuján, az erős napsütéstől nagyot tüsszentettem, aztán jóleső érzéssel nyugtáztam: most már mehetek pizzavadászatra.
A térdeimet néha még most is érzem, de nagyon örülök, hogy ezt az utat választottam.
