Melodrámák realizmusa

A spanyol (és a latin-amerikai) újhullám persze nagyon is figyelemre méltó, és kétségtelen, igazuk van a filmbarátoknak: érdemes olykor Almodóvarra hangolódni. És nemcsak azért, mert korunk egyik élvonalbeli mozimágusa – mondják –, hanem érdekes, egyedi, emberi… Hogy megoldásai-feloldásai egy kicsit melodramatikusak? Lehet, de ügyesen, spanyolosan azok.
   
Eleven hús, Mindent anyámról, Beszélj hozzá!, Rossz nevelés, Volver, Megtört ölelések… A legfrissebbet, A bőr, amelyben élek címűt a napokban mutatták be a hazai mozikban.
   
Az „ajánlhatatlan” Almodóvar vakmerő, groteszkségig sarkított munkái első olvasatban nyugtalanítók, kellemetlenek, sőt néha egyenesen bosszantók. Távolról Bergman, Pasolini vagy Lars von Trier lelki-képi provokációihoz hasonlók. Almodóvar ezúttal Thierry Jonquet regényét felhasználva (megint csak) a másságról szól – másként. Kedvenc témáját a rohamléptekben fejlődő génkutatás és a plasztikai sebészet átkos áldásának tükrében láttatja. A jellegzetes almodóvari „összművészet” érvényre jut az utalásokban-gondolattársításokban, a zenében, az idősíkok közötti ugrásokban, a mesterien adagolt thrillerfeszültségben és a mindent átjáró-enyhítő abszurd, keserű humorban.
   
A „szégyellnivalókban” wedekindi-schnitzleri módon elmerülő Almodóvar mindig a „nem szeretem” jelenünkre reflektál. Felvet, mutat… – és talán válaszokat is vár. Ahogy José Saramago Istent „számon kérő”, maró cinizmusa mögött megannyi nyugtalan és jogos teológiai kérdés feszül, úgy Almodóvar is a megérthetetlent kutatja antropológiai és (szexuál)etikai irányú érdeklődésével. Jól érzi-tudja – és ezzel kellőképpen zavarja is a „hamis nyugalmat” –, hogy míg a giccs azt adja, amit sokan látni szeretnének, addig az igazi művészet nem tud és nem is akar hazudni.