Melankólia Trier összművészeti apokalipszise

Trier a Melankóliában egy zenedráma logikáját, dramaturgiáját követi, miközben a filmvászonra adaptálva használja a német mester „vezérmotívum-technikáját”. Ahogy a Wagner-nyitány felvonultatja az opera legfontosabb motívumait, eksztatikusságig ívelő érzelemvilágát, mintegy előre „lejátszva” a cselekményt, úgy beszéli el Trier hét perc alatt szimbólumokkal teli festői képekkel, álomszerű jelenetekkel, utalásokkal saját apokaliptikus vízióját. A néző tehát kezdettől ismeri a végkifejletet, ugyanakkor feladatot kap: a kibontakozó történet „realitásából”, menet közben fejtheti meg az előjáték gazdag gondolati-művészi kódrendszerét.

A Melankólia stílus és esztétika tekintetében akár az Antikrisztus párdarabja, „folytatása” is lehetne, jóllehet annak szinte teljes ellentéte. Trier előző alkotásának az ízléshatárt jócskán átlépő szélsőségességével, kegyetlenségével szemben a Melankóliát a „levertség” csöndesebb lírája hatja át.

Egy családregény vége. A természet ölelte fényűző vidéki kastélyban a felszín alatt feszültségekkel teli, kötelező vidámságú esküvői vacsora és az idilli parkban folytatódó ünneplés az ifjú pár válásával zárul. Justine (Kirsten Dunst) elhatalmasodó depresszióját, mindentől távolító melankóliáját és a Földet teljes pusztulással fenyegető „Melancholia” bolygó vészes közeledését állítja párhuzamba Trier apokalipszise. Látszólag határozott(abb) karakter Justine testvére, Claire (Charlotte Gainsbourg) családanyaként és amatőr csillagász férje, John (Kiefer Sutherland); a lelki- és az összetartó erő azonban a határhelyzetekben viszonylagossá válik….
Triernél – akárcsak Tarkovszkij filmjeiben – a legapróbb részleteknek is jelentőségük van: a könyvtárszobában kinyitott művészeti albumok (Caravaggio, Brueghel, Bosch) képeinek, John Everett Millais – áttételesen többször is megidézett – virágcsokros-holt Opheliájának, a Caspar David Friedrichtől kölcsönzött horizontoknak, a gyakran kémlelt, változó égboltnak, a megbokrosodó ló ijedelmének, az ágakból rakott sátormenedéknek, az űrnek, a fénynek… – az öröknek? De Trier nyugtalan, mélabújában – már, most vagy még – nem remél.
 
(Melankólia, dán–svéd–francia–német–olasz filmdráma, 2011)