Nem tudtam megállapítani, mi lehet az, de egymás csőréből kapkodták ki, ahhoz túl nagy volt, hogy lenyeljék. Valószínűleg észrevette ezt az a dolmányosvarjú-pár, amelyik leszállt a közelükbe, aztán nagy léptekkel a veszekedőkhöz közeledett. Erősebbek, rámenősebbek, mint a vetési varjak, és ezt azok is jól tudták; az egyikük kapta azt a valamit, és elrepült, a másik kettő követte. A két dolmányos varjú utánuk nézett, aztán valószínűleg csalódottan ők is elrepültek, a másik irányba.
A tó nem fagyott be, de hiányoztak a vizéről a tőkés récék. Tavasszal és nyáron ott úszkálnak a part mellett, vagy éppen kint üldögélnek, és várják, hogy valaki etesse őket. A padokon mindig sokan ülnek, és a gyerekek egyik szórakozása, hogy akár kézből is etethetik a kacsákat. Most üresen ásítottak a padok, a parton csak sirályok ültek, szép sorban, és ahogy közeledtem, egyenként repültek fel. Keringtek egy ideig a víz felett, aztán távolabb újra a partra ereszkedtek.
Legalább két percig álltam a zebránál, mire egy autós végre megszánt, és átengedett a Vajdahunyad-vár felé. A tó itt le volt eresztve, az üres mederben néhány galamb sétált. Sokan voltak a vár körül is, egy benyílóban talán korábban etették őket, mert egy egész csapat repült ki onnan. A Jáki kápolnánál eszembe jutottak az állatkertben töltött éveim, amikor a nyári időszakban a vasárnapi ügyelet reggel 7-től este 7-ig tartott. Ide jöttem ki a déli misére. A kapuban Jabuka néni csak a szemével intett, hogy menjek nyugodtan. Rég volt, de az emlékek megmaradtak.
Az Anonymus-szobor körüli sűrű bokrok előtt vörösbegy ugrált, de amikor közelebb értem, eltűnt az ágak között. Számítottam rá, hogy fekete rigóval vagy vörösbeggyel találkozom, ezért hoztam magammal eleséget; beszórtam a bokor alá, remélem, megtalálta. A legszívesebben a tenyeremből etettem volna meg, de a madarak sajnos, nem ok nélkül, félnek az emberektől. Bolyongtam egy ideig a Ligetben. Valahol, akár legutóbb a Nyéki úton, harkály dobolt, és ez a hang a még oly távoli tavaszt juttatta eszembe. Szeretek ilyen hatalmas fák között járni. Csendben, nekem úgy tűnt, szomorúan álltak, mint akik kivágott társaikat siratják.
Ha már itt jártam, bementem az Állatkertbe. A nagy tó közepén jéghártya, de körben szabad volt a víz, néhány tőkés réce úszkált rajta. A krokodilház tetején sorban ültek a szürke gémek. Tavaszonként ezeken a nagy fákon költenek, de mert valószínűleg etetik őket, itt maradtak télire is. A ház menti kis tavacskán nászruhás kacsák úszkáltak, közben beszélgettek egymással, mindegyik a saját hangján.
Továbbmenve megálltam a fekete hattyúk kifutója előtt. Az egyik a földön pihent, a másik, valószínűleg a gúnár, távolabbról, tollait felborzolva felém rohant. Meg akart támadni, de a kerítés útját állta. Komoly szándékai voltak, mert amikor a kezemet nyújtottam a rács felé, nagyot csípett a kesztyűmbe. A kert szinte üres volt, és amikor valaki megállt a kerítésnél, úgy érezhette, meg kell védenie a magáénak tekintett területet. Amikor sok a látogató, soha nem láttam ilyet. De hasonlót tapasztaltam annak idején, amikor az Állatkertben dolgoztam. A köpködő kobra napközben, amikor emberek tömege járt a terráriuma előtt, összetekeredve megbújt a sarokban. Ha viszont reggel mentem oda, és közel hajoltam az üveghez, a következő pillanatban már ott volt rajta az a kis zöldes színű méregcsepp. Ha nincs üveg, pontosan a szemembe ment volna.
